Ébredő erő, visszavágó birodalom? – Kína és Amerika vetélkedése

2020. április 26. 18:05

Óriások birkózása: a felemelkedő Kína és a globális hatalmát fenntartani kívánó Egyesült Államok konfliktusa korunk legnagyobb geopolitikai játszmája. A feszültség az utóbbi években, Hszi Csin-ping és Donald Trump vezetése idején erősödött fel – amit most a koronavírus súlyosbít tovább.

2020. április 26. 18:05
null

Leimeiszter Barnabás és Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

Teng Hsziao-ping 1976 és 1989 közötti vezetése alatt Kína fokozatosan betagozódott a nemzetközi rendbe: az ország tagja lett a Világbanknak, az IMF-nek, a WTO-nak, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek, a csendes-óceáni és ázsiai térség együttműködési szervezeteinek. Csiang Cö-min, majd utána bizonyos mértékig Hu Csin-tao is tartotta magát a Teng által kijelölt, békés felemelkedésnek nevezett integrációs külpolitikai irányvonalhoz, annál inkább is, mert az ezekben az években meghatározó kollektív, technokrata vezetési modell megakadályozta, hogy a hatalom csúcsán lévők nagyratörő diplomáciai víziókkal álljanak elő.

Az ébredő erő

A globális gazdaság előnyeit kiaknázó Kína – miközben a régi harmadik világos hagyományoknak megfelelően fel-felszólított a nemzetközi rendszer „demokratikus” újragondolására – arra törekedett, hogy a lehető legkevésbé fenyegető arcát mutassa, s hogy a világpolitika konstruktív szereplőjeként tűnjön fel. Már csak azért is, mert egyre többen tartottak az ország térnyerésétől, a pekingi hatalom pedig tisztában volt azzal, hogy az agresszív külpolitika negatív hatással lenne a dübörgő gazdaságra. Feltűnősködés nélkül kell fejlődni – hirdette meg már Teng. Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter szerint ez a középkori Kína gyarapodásának kulcsát jelentő politika felelevenítését jelentette. „Kína felemelkedése nem más országok kárára fog végbemenni, nem fog más országok útjában állni, és nem jelent fenyegetést más országoknak” – nyilatkozta 2004-ben Ven Csia-pao miniszterelnök.

A két óriás agresszív kereskedelmi háborúban gabalyodott össze

Az évtized vége felé aztán kezdett megváltozni a hozzáállás, 2008-ban a pekingi olimpia monumentális látványosságai magabiztos, erőtől duzzadó hatalom képét mutatták. Az Egyesült Államok közel-keleti háborúi, illetve a gazdasági válság megrengették a Nyugatnak a nemzetközi rendben betöltött domináns pozícióját, amit a kínai vezetés egyre erősödő retorikája is lekövetett. A változás egyben a reális helyzetértékelésből is adódott, hiszen Kína ekkor már sokkalta nagyobb súllyal bírt a világpolitikában, mint a nyitás első évtizedeiben. 2009-ben Hu Csin-tao a pártokmányokban azzal egészítette ki Teng Hsziao-pingnek a feltűnősködés elkerülésére vonatkozó szlogenjét, hogy közben Pekingnek „aktívan” kell törekednie arra, hogy elérjen valami nagyot.

Ekkoriban adták ki a nemzetvédelmi akadémia professzora, Liu Ming-fu ezredes nagy hatást gyakorló munkáját (címe magyarra fordítva: kínai álom), amelyben a kínai harci szellem megújítása mellett érvel, s azt is kifejti, hogy a harmonikus világrend csak akkor teremthető meg, ha az ország az Egyesült Államok ellensúlyává válik, sőt a világ megmentéséhez Kínának „fel kell készülnie, hogy a világ kormányosává váljon”. Liu szerint hazája a „kínai sajátosságok” okán nem hegemónia kiépítésére használná hatalmát. Mindehhez vegyük hozzá azt is, hogy az elitben és a Kínai Népi Felszabadító Hadseregben már sokan – így az erősödő nacionalista szárny és a realisták is – elégedetlenkedtek az ország valós erejét nem tükröző, túl simulékony külpolitika miatt, a pártelit 2012-es megújítását pedig fokozott belharcok kísérték, s a frakciók nem engedhették meg maguknak, hogy a mérsékelt külpolitikai irányvonal felvállalásával gyengének tűnjenek.

Fotó: Shutterstock
Fotó: Shutterstock

Nemzeti megújhodás 2049-re

A 2012-ben főtitkárrá választott Hszi Csin-ping felszámolta a korábban jellemző, kollektív vezetési struktúrát, és korrupcióellenesnek nevezett, ám főképpen a rivális politikai-kormányzati elemek kiiktatását szolgáló hadjáratát megindítva központosította hatalmát. Ezzel párhuzamosan új, kezdeményező külpolitikát hirdetett meg – a nemzetközi színtéren való erősebb fellépéssel a gazdaság sokasodó problémáiról is elvonva a figyelmet. Hszi vállaltan proaktív szerepet követel magának a nemzetközi játszmákban, és a „nagyhatalmi diplomácia kínai jellegzetességekkel” jegyében elutasítja, hogy Kínára továbbra is fejlődő országként tekintsenek. Emellett már beiktatása előtt azt javasolta, hogy a nagyhatalmi kapcsolatrendszert a konfrontáció helyett a kölcsönös tisztelet alapjára helyezzék – egyes értelmezések szerint ezzel kódoltan azt ajánlotta fel Amerikának, hogy a csendes-óceáni térséget osszák két érdekszférára.

Szakértők rámutatnak: Hszi bizonyos tekintetben követi a „békés felemelkedés” politikáját – hiszen ragaszkodik a „neoliberális institucionalizmushoz”, ahhoz a felismeréshez, hogy globalizált, kölcsönösen függő világban élünk, ahol a hatalmak nem vívhatnak többé zéró összegű játékokat. Hangsúlyozta is az elnök-főtitkár a 2017-es pártkongresszuson, hogy „egyetlen ország sem engedheti meg magának, hogy elzárkózzon”. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy elődjeinél jóval határozottabban érvényesítse a kínai geopolitikai érdekeket. Így keményebben lépett fel a területi vitákban, növelte az amúgy is gigantikus léptékben fejlesztett kínai haditengerészet jelenlétét a Kelet- és a Dél-kínai-tengeren. Nagy ívű kezdeményezéseivel – így az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank létrehozásával, az Egy övezet, egy út (avagy Új selyemút) nevű nemzetközi projekttel vagy éppen a dél-ázsiai és afrikai országokban való befektetésekkel – országa regionális és globális pozícióját erősíti. Meghirdette, hogy 2049-re, a népköztársaság kikiáltásának századik évfordulójára végbemegy Kína „nemzeti megújhodása”, vagyis megszilárdul az ország nagyhatalmi szerepe.

Donald Trump közismert volt a keményvonalasabb Kína-politikát sürgető nézeteiről

A küzdelem felvállalása

Mindezek nyomán nem meglepő, hogy elkezdődött a fel­emelkedő hatalom súrlódása az eddigi hegemónnal – ahogy az emberi történelem összes korszakában. Graham Allison, a Harvard Egyetem professzora szerint Kína és az Egyesült Államok könnyen beleeshet a világtörténelem során számos alkalommal előálló Thuküdidész-csapdába, vagyis abba a helyzetbe, ahol egy felemelkedő, illetve magát fenyegetve érző domináns hatalom aszimmetrikus viszonya végül háborúhoz vezet. A politikatudós úgy gondolja: a történelmi mintázatok alapján valószínűbb az, hogy sor kerül a háborúra, mint az, hogy nem, ám nem szükségszerű a katonai konfliktus, ha a két fél kellően óvatosan és bölcsen jár el. Mások azt emelik ki, a kínai vezetés az előző évtizedekben nem hagyta, hogy a nacionalista tendenciák felülírják a pragmatikus külpolitikát, és Hszi Csin-pingnek a gazdasági problémák mellett nem áll érdekében háborús konfliktust kiprovokálnia az USA-val.

Mindenesetre az ázsiai térségben élvezett gazdasági-politikai primátusért, valamint – ahogyan azt a Huawei-ügy kapcsán is látjuk – a technológiai dominanciáért folyó, egyre elkeseredettebb verseny nem kedvez a feszültségek mérséklődésének. Hszi a pártvezetés és a kínai értelmiség nagy részével együtt meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok hosszú hanyatlásnak néz elébe, így Pekingnek ebben a stratégiai pillanatban esélye van a saját maga javára átalakítani a nemzetközi rendet. Ennek módja pedig az, ha vállalják – Hszi előszeretettel használt kifejezésével élve – a „küzdelmet”, ügyelve persze arra, hogy túlságosan ne fajuljon el. Éppen ezért Kínát az amerikai kormányzat által 2018-ban kirobbantott és mind jobban elmélyülő kereskedelmi háború sem rettentette meg: elszánta magát a hosszas csatározásra, a köztévében pedig újra sugározni kezdte azokat a koreai háború idején játszódó filmeket, amelyekben a kínai katonák győzedelmesen megállítják a jenkik előretörését.
Kína azonban gazdaságilag sérülékenyebb helyzetből indult neki az ütközetnek, és Hszi tisztában volt azzal, hogy a mielőbbi megegyezés az érdekük – a vezetésből többen hangosan sürgették is ezt. A kereskedelmi háború annyiban mégis kezére játszhatott az elnöknek, hogy erősítette a nép körében a huszonegyedik századi kínai gloire programját megalapozó nacionalista érzéseket. Hszi azt is megpendítette: a vámcsata arra kényszeríti Kínát, hogy mérsékelje függését más államoktól, és inkább önmagára támaszkodjon a fejlődés útján, „ez pedig nem rossz dolog”.

Hszi meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok hosszú hanyatlásnak néz elébe

Trump Amerikája felveszi a kesztyűt

Donald Trump amerikai elnök már a 2016-os választási kampány előtt is közismert volt a keményvonalasabb Kína-
politikát sürgető nézeteiről, de sokakat még így is meglepett, hogy győzelme után, 2016 decemberében az elsők között folytatott telefonbeszélgetést Caj Jing-vennel, a Kínai Köztársaság, azaz Tajvan elnökével. Egy darabig az is a levegőben lógott, hogy Washington szakít az 1979 óta követett „egy Kína” politikával, amelynek értelmében elismeri, hogy a népköztársaság és Tajvan egyazon ország, és Tajpejjel nem, csupán Pekinggel tart fenn hivatalos diplomáciai viszonyt. A Kínai Kommunista Párt szócsövein keresztül gyerekesnek minősítette Trump viselkedését, ő viszont kijelentette, hogy Kínának nem kellene beleszólnia abba, kivel telefonál, s hozzátette: nem érti, miért kellene ragaszkodnia az addigi politikához. Az amerikai elnök aztán 2017 februárjában telefonált Hszi Csin-pinggel, és biztosította arról, hogy az USA továbbra is tartja magát az „egy Kína” elvhez.

A két politikus alig két hónappal később személyesen is találkozott Floridában, s ekkor úgy tűnt, Trump viharos antréja dacára van esély arra, hogy a kínai–amerikai kapcsolatot nem az ellenségeskedés jellemzi majd az elkövetkező években. A kétnapos találkozón a két ország viszonyát meghatározó legfontosabb kérdések kerültek napirendre, bár némiképp elterelte a figyelmet az, hogy a megbeszéléseket követő hivatalos vacsorával szinte egy időben az amerikai hadsereg rakétatámadásokat indított szíriai célpontok ellen. Néhány héttel Hszi látogatása után érkezni kezdtek a hírek egy új, nagyszabású megállapodásról, amelynek köszönhetően „új magaslatokba emelkedik” a két ország kereskedelmi kapcsolata, legalábbis Wilbur Ross amerikai kereskedelmi miniszter szerint.

A pekingi Tiltott Város: egy új kínai birodalom felé?<br>Fotó: Shutterstock
A pekingi Tiltott Város: egy új kínai birodalom felé?
Fotó: Shutterstock

Azt Peking is elismerte, hogy a kétoldalú kapcsolatok fejlődtek abban az időszakban, de annak is hangot adott, hogy vannak bizonyos negatív tényezők, amelyek megnehezítik az együttműködést, például az, hogy az Egyesült Államok hadihajókat küldött a Dél-kínai-tengeren található Paracel-szigetek környékére. A szigeteket Kína mellett Vietnám is vindikálja. A szigetcsoport jelentőségét a fekvésén kívül az adja, hogy a közelében feltételezhetően kőolaj- és földgázlelőhelyek vannak, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy aki egy ilyen szigetcsoportot az ellenőrzése alatt tart, az a nemzetközi tengerjog értelmében kizárólagos gazdasági övezetét is kiterjesztheti. Kína katonai kikötőt és repteret tart fenn a szigeteken.

Zajlik a kereskedelmi és technológiai háború

Új magaslatok ide vagy oda, a kereskedelem körüli feszültség számottevően nem enyhült a két hatalom között. Trump 2018 márciusában ipari kémkedéssel vádolta meg Kínát, és továbbra is azt hangoztatta, hogy az USA nagyon sokat bukik a távol-keleti országgal való kereskedelmen, ezért mintegy hatvanmilliárd dollár értékű vámmal fenyegette meg Pekinget. A kínai vezetés mértékletességre intette az amerikai elnököt, és válaszul maga is belengetett néhány büntetővámot. A kereskedelmi háborúban 2018 nyarán dördült el az első lövés, amikor az Egyesült Államok ténylegesen bejelentette az első vámokat, amire Kína hasonló intézkedésekkel reagált. A felek az ezt követő hónapokban egyre-másra vezették be az újabb intézkedéseket, amelyek természetesen nemcsak a két ország viszonyára voltak hatással, hanem az egész világgazdaságra is.

Kína lehet az, amely hasznot húz a válságból, noha vaskos felelőssége van abban, hogy elszabadult a járvány

Miközben Washington és Peking egyre inkább belebonyolódott a kereskedelmi háborúba, a gazdaság más területén sem állt meg az élet: Vancouver nemzetközi repülőterén átszállás közben őrizetbe vették a Huawei pénzügyi igazgatóját, Cathy Menget. Meng körözés alatt állt az USA-ban az Irán elleni szankciók megszegése miatt, de a cégnek sincs túl jó híre a tengerentúlon: az aggódók szerint egyáltalán nem biztos, hogy nem használhatja kémkedésre a kínai óriás telekommunikációs eszközeit a pekingi kormány. Meng elfogása újra a figyelem középpontjába állította az aggodalmakat, a hatás pedig nem maradt el: Trump 2019. május közepén gyakorlatilag kitiltotta a Huaweit az USA-ból, nem sokkal később pedig a Google is bejelentette, hogy a cég által gyártott okostelefonok a jövőben nem fognak Android-frissítéseket kapni. Washington lépése világszerte számos kormányt ösztönzött arra, hogy kizárja a kínai techóriást az 5G hálózat kiépítéséből.

2019 végére tehát így nézett ki a két nagyhatalom kapcsolata: Kína terjeszkedni kezdett a Dél-kínai-tengeren, amit az USA igazából nem próbált megakadályozni. Aminek Washington megpróbálta elejét venni, az a külkereskedelmi deficit további növekedése, ez pedig ahhoz vezetett, hogy a két óriás agresszív kereskedelmi háborúban gabalyodott össze, amelynek a végét nem látni. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok éppen azon volt, hogy kiebrudalja piacáról a legnagyobb kínai magáncéget, a Huaweit. Ebbe az idillinek csöppet sem nevezhető helyzetbe robbantak be a hongkongi zavargások, később pedig a koronavírus.

Tavasz Washingtonban: válság után hanyatlás vagy új remény?<br>Fotó: Shutterstock
Tavasz Washingtonban: válság után hanyatlás vagy új remény?
Fotó: Shutterstock

A mindent felborító járvány

Sorsszerű, hogy az amerikai–kínai kapcsolatok éppen egy világjárvány idején vannak mély válságban. Az pedig aligha lehet meglepő, hogy Washington és Peking kapcsolatát most sem az együttműködés jellemzi. Kínában egyes kormányzati szereplők és orgánumok által is propagált összeesküvés-elméletek terjednek arról, hogy a vírus biológiai fegyver, amelyet az amerikai hadsereg szabadított rá az országra – jelesül a külügyi tárca szóvivője vetette fel ezt a Twitteren, igaz azóta kijelentette, hogy ezzel a „Kínát stigmatizáló” amerikai politikusoknak replikázott. Az amerikai jobboldal Kínát vádolja a járvány kirobbantásával, Trump pedig egy rövidebb időszak erejéig kínai vírusként hivatkozott a covid-19-re (újabban „láthatatlan ellenségnek” hívja), s az Egészségügyi Világszervezetet is súlyos vádakkal illette, illetve azzal is megfenyegette, hogy visszatartja a működéséhez elengedhetetlen amerikai befizetéseket.

A járvány zárójelbe tett mindent, amire Trump újraválasztási kampányát felépítették

Optimistább amerikai hangok szerint a járvány segíti a régóta sürgetett leválást Kínáról, vagyis a termelés USA-ba való visszahelyezését. Az viszont bizonyos, hogy Trump súlyosan eltaktikázta magát, amikor hetekig nem vette komolyan a koronavírus-helyzetet. Nem csak azért, mert New Yorkban ma már olyan sok a halott, hogy nem tudnak elég temetést szervezni a sírkertekben, s egy szigeten tömegsírt ástak azoknak az áldozatoknak, akikért két hétig nem jelentkezett a családjuk. Azért is hiba volt a krízis lebecsülése, mert a járvány szempillantás alatt zárójelbe tett mindent, amire az újraválasztási kampányt felépítették: a szárnyaló tőzsdét és a dübörgő ipart, mindazt tehát, ami a társadalmi-kulturális viták puskaporos frontjain túl az elmúlt négy év megkérdőjelezhetetlen sikerét jelentette.

Trump faramuci helyzetben találta magát: a pandémia nagy ütést fog mérni az amerikai gazdaságra: az eddig 3,5 százalék körül mozgó munkanélküliségi ráta közgazdászok szerint máris két számjegyű lehet, s egyes radikális előrejelzések a második negyedévre 30 százalékos GDP-visszaeséssel számolnak. Az elnökre nyomás nehezedik, hogy a súlyos recessziót elkerülendő mielőbb indítsa újra az országot. Sokatmondó, hogy Trump még néhány hete is a járványügyi intézkedések húsvét körüli lazításában gondolkodott, a józan belátás nyomán aztán legutóbb már május elejét emlegette. A korlátozások elhamarkodott visszavonása viszont az alapvető egészségügyi szempontokkal lehet ellentétes, a járvány menedzselését veszélyeztetheti. Jóllehet jelenleg a világ összes állami vezetője ezzel a dilemmával kényszerül szembesülni, Donald Trump esetében még kényesebb a hogyan tovább kérdése.

Mi lesz Trump – és országa – esélyeivel?

Alig fél évvel vagyunk az amerikai elnökválasztás előtt, és már a járvány előtt is nehéz volt biztosat mondani Trump esélyeit illetően. Az ingatlanmágnás 2016-os győzelmét soktényezős, számos szempontból különleges politikai képlet eredményezte: az establishmentpolitika kiüresedése és különösképpen a Demokrata Párt útvesztése, a globális populista dagály, Hillary Clinton személye és így tovább. 2020-ra viszont számos tekintetben megváltoztak a viszonyok, és mint Joe Biden elnökjelöltsége mutatja, az elitellenes hangulat valószínűleg kevésbé lesz meghatározó, mint négy éve. A kérdés lényegében az, hogy Trump az amerikai politikatörténet egy ciklusra szóló „rendellenessége” volt-e csupán. Az mindenesetre igencsak frusztrálóan hathat az elnökre, hogy az elfuserált válságkezelés utólagosan bizonyítaná a fősodratú média közhellyé koptatott szövegeit a „veszélyes, felelőtlen, meggondolatlan hordószónokról”.

Feltűnősködés nélkül kell fejlődni – hirdette meg már Teng

Eközben nagyon úgy tűnik, Kína lehet az, amely hasznot húz a koronavírus okozta globális válságból. Pekingnek ugyan vaskos felelőssége van abban, hogy elszabadult a járvány: a pártállami ösztönöknek megfelelően igyekezett eltussolni a helyzetet, így elhallgattatta a járványhelyzetre elsőként figyelmeztető orvost, az azóta a betegségben elhunyt Li Ven-liangot. A vuhani városvezető is elismerte, január eleje – amikor már száz megerősített fertőzött volt – és a karantén életbe léptetésének napja, január 23-a között nem jártak el elég transzparensen, és tétlenségük jelentősen hozzájárult a járvány súlyosbodásához. Január 18-án például még megtartották a város Baibuting nevű negyedében az évente megrendezett népünnepélyt, idén ráadásul céljuk volt az is, hogy megdöntsék a legtöbb egyszerre felszolgált étel világrekordját. A kínai hatóságok által közölt fertőzési és halálozási statisztikákhoz pedig nem túlzott rosszmájúság szkeptikusan hozzáállni.

Az viszont reálisnak tűnik, hogy Kína túljutott a járvány nehezén, s a diadalmas szólamokkal, hogy drákói intézkedésekkel megfékezte a vírust, a rendszere erejét és hatékonyságát bizonygatja a káosz szélén tántorgó Amerikával szemben. Kína globális pozícióját emellett tovább erősíti, hogy a krízis idején ő látta el a világot – igaz, kérdéses minőségű – orvosi eszközökkel. Hszi Csin-ping nem felejtette el felvetni Giuseppe Conte olasz kormányfőnek, hogy „egészségügyi selyemutat” kellene létesíteni. Kurt M. Campbell és Rush Doshi amerikai Ázsia-szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi státusa részben abból a „legitimitásból” is adódott, amelyet a hatékony belföldi kormányzás, a krízishelyzetek sikeres kezelése biztosított. Ez a legitimitás most megrendült, miközben a kínai maszkdiplomácia humánusabbra polírozhatja Peking zord imázsát.

Fotó: Shutterstock
Fotó: Shutterstock

Jelenetek egy gazdasági-politikai házasságból

„Nem csoda, hogy kiderült, hogy a kínaiak csaltak az olimpián. Ez a kínai módszer: hazudj, csalj és lopj minden nemzetközi egyeztetésen” – ezt Donald Trump tweetelte 2012-ben, amikor talán még senki nem gondolta, hogy valaha amerikai elnök lesz belőle. Aztán legkésőbb 2016-ban, amikor megválasztották, sejteni lehetett, hogy hamarosan vízválasztóhoz érkeznek az amerikai–kínai kapcsolatok. A két nagyhatalom között van egy sor kérdés, amely többé-kevésbé állandó feszültséget okoz.

1. Peking hegemón szerepre törekszik a Dél-kínai-tengeren, emellett hatalmas összegeket fordít haderőfejlesztésre. Ezek közvetlen fenyegetést jelentenek az Egyesült Államok régiós szövetségeseire nézve. A két ország kapcsolatát tovább nehezítik a különleges státusú területek, mint Hongkong és Tajvan, amelyekkel az „egy Kína” politika jegyében Washington nem tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot.

2. Az USA és Kína között csak 2018-ban a teljes magyar GDP közel ötszörösének megfelelő értékben cseréltek gazdát áruk és szolgáltatások. Senki nem exportál többet az Egyesült Államokba Kínánál, a két ország kereskedelmi kapcsolata pedig közmondásosan aszimmetrikus: Washington 2018-ban 380 milliárd dollárt bukott a Kínával való üzletelésen. Donald Trump ezt már jóval az elnökké választása előtt keményen kritizálta.

3. Az Egyesült Államok folyamatosan azzal vádolja Kínát, hogy különféle techcégek és persze a titkosszolgálat rendszeresen kibertámadásokat folytat amerikai hatóságok és piaci szereplők számítógépes rendszerei ellen, hogy kormányzati vagy üzleti titkokat tudjon meg. Előbbiek közvetlen nemzetbiztonsági fenyegetést, utóbbiak komoly piaci hátrányt jelenthetnek az amerikaiakra nézve. A Szövetségi Nyomozóiroda jelenleg is több mint ezer ilyen ügyben nyomoz.

4. Bár közvetlen fenyegetést nem jelent, érdemes azt is szem előtt tartani, hogy Kína ma az USA egyik legnagyobb külföldi hitelezője, ebben a sorban csak Japán előzi meg. Több mint egybillió dollárnyi amerikai adósság van kínai kézben, ez pedig elméletileg lehetővé tenné Pekingnek az amerikai gazdaság és a dollár bedöntését – de ez természetesen olyan világgazdasági következményekkel is járna, amelyek Kína számára sem kívánatosak.

Címlapkép: Shutterstock

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!