Máthé Áron írása a Mandiner hetilapban.
1438-ban egy magyar birtokos, Bozzási György eladta a Közép-Szolnok vármegyében, Szilágycsehtől délkeletre fekvő inói birtokát. Az eladásra – mint azt a szerződésben rögzítették – az a körülmény kényszerítette, hogy az Inóban és környékén lakó vlachoktól állandóan rettegnie kellett. A nyugtalan állapotok ellenére 1470-től kőtemploma volt a településnek, és 1596-ban mint magyar falut említik. A nagy háborúskodások után, 1715-ben összesen 45 lelket számlált: 27 magyart és 18 románt. Öt évvel később, 1720-ban a már duplájára nőtt lakosság kivétel nélkül románokból állt. A 19. század végén még felbukkant néhány tucat magyar az időközben 800 fősre bővült népességben, de 1918 után eltűntek.
Minden út Trianonhoz vezetett?
Ha egy pillanatra megállunk, ebben a történetben kikövezve láthatjuk a Trianonhoz vezető utat. Vajon hol és mikor lehetett volna letérni róla? Hol veszett el a nyom, amelyet követnünk kellett volna? Talán amikor az izgága balek, Báthory Zsigmond humanistái először találják ki „Dácia” egyesítésének tervét? Vagy amikor az erdélyiek elfelejtkeztek a Vitéz Mihály vajda rövid kalandja után hozott lécfalvi határozatról, amivel kitiltották a kalugyereket Erdélyből? Esetleg amikor Lorántffy Zsuzsanna az „oláh nemzet épülésére” létesített iskolát Fogarason? Vagy amikor Apafi Mihály a gyulafehérvári román monostorban nyomdát és iskolát alapított? Horea és Closca vérengzései után miért nem szólalt meg senkiben a vészcsengő? Mire gondoltak a kiegyezés politikusai, amikor két évtizeddel 1848–1849 szörnyű erdélyi jelenetei után egy sehova nem vezető nemzetiségi törvényjavaslatot alkottak?
Hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk, ha a szerbek évszázadokon át meg-megismétlődő vérontásaira gondolunk. Már a 16. század első harmadáról azt jegyezte fel Verancsics Antal későbbi bíboros-érsek: „Ez rácok az üdőben annyi vérontást, dúlást, fosztást tőnek, Bácsmegyében, Bodrog vármegyében és egyéb tartományokban szegén népet, apró gyermekeket, leánzókat, asszonynépeket, férfiakat vágának le. (…) Mert én szememmel láttam.” A Délvidéken újra és újra lejátszódtak ezek a jelenetek, a kiegyezés előtt utoljára 1848–1849-ben, méghozzá horrorisztikus módon.
„A magyar elit elfelejtett kiegyezni a saját népével”
Közhely, hogy a török kor háborúi, a krími tatár kánok hordái döntően hozzájárultak a magyarság meggyengüléséhez. A fentebb vázolt folyamatok ugyanilyen erővel hatottak. A Habsburg-ház sem választotta meg valami szerencsésen belső szövetségeseit a magyar nemesi nemzet ellenében. Mégis a magam részéről nem tartom építőnek azt a hozzáállást, amelyet Teleki László Kossuth Lajoshoz írott 1849. május 14-ei levele tanúsít: „Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is.” Ez a felfogás ma is velünk él, és már eleve elkerülhetetlennek látja Trianont.