Patchwork – Programajánló

Fifikás folk-pop

| Szilvay Gergely |

A Góbé fifikás folk-popot játszik, s ezt a fifikás folk-popot, avagy népi popzenét fogja tolni az Akváriumban is lemezbemutatónak álcázva. A világzene kifejezést felejtsük el, ez három londoni kiadóvezető semmitmondó találmánya az „egyéb” kategóriára a dél-amerikai indiánzenétől az afrikai cuccokon és a fúziós dolgokon át az aluljáróban ittasan dobolgató hippikig. Szóval inkább: folk-pop. Itthon sokan annyit értenek népzenei beütésen, folkosításon, hogy csinálnak egy rockzenekart – funkyzenekart, akármit –, és beletesznek egy árva hegedűt, vagy néha beszúrnak egy népi dallamot. A másik álmegoldás, amikor agyatlan popba dolgoznak fel népdalokat. Nos, a Góbé nem ezeket az utakat választotta, hanem gondosan kotyvasztja egymáshoz a folk-pop fúziós konyhájában a hozzávalókat. Mint Vizeli Máté mondta a Mandinernek: „mindig megkeressük pont azt a zenei közeget, amelyet úgy hozzájuk lehet illeszteni, hogy lehetőleg semmi ne sérüljön, sőt a kettő koherens egységet alkosson”. Kalotaszegi legényest például nem túl jó ötlet reagge-ben feldolgozni, viszont igen jól passzol a szvinggel.

A Góbé 2007-ben alakult a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola diákjaiból, akik egyben népzenészek is. Eddigi négy lemezük a Góbé, az Ez van!, a Zeng és a Forrás – utóbbi nem folk-pop, hanem autentikus magyar népzene, de ez sem „csak úgy”, hanem úgy, hogy a feldolgozásokat visszadolgozták, azaz olyan népzenei tételeket játszanak a lemezen, amelyekből merítettek a folk-pop lemezeken. Agyas, mi? Az igazi ínyenceknek pedig ott van a Bartók 44 duó két hegedűre népzenei forrásanyagokkal. A koncerten valószínűleg az első három lemez anyaga lesz a domináns – bár sosem lehet tudni. Akik pedig muzsikálnak: Czupi Áron, Egervári Mátyás, Hegyi Zoltán, Rigó Márton, Várai Áron és Vizeli Máté. 

(A Góbé zenekar lemezbemutatója. Akvárium Klub, február 11. 19.00)

***

A háttérben Pilinszky mosolyog

| Győrffy Ákos |

„Siet, ki gyorsabb az erdőnél” – énekli Balla Gergely a Partért kiáltó című dalban, és már itt megállhatnék, ennél az egy sornál. Letáborozni egy sor mellett, és tüzet rakni. Eltölteni egy éjszakát a tűznél, a lassan elmozduló csillagképek alatt. A Platon Karataev világától amúgy sem állna távol egy ilyen erdei éjszaka. Főleg nemrég megjelent lemeze, a Partért kiáltó tűnik olyannak, mintha egy ilyen hosszú éjszakát beszélne el. Valaki ül egy erdei tisztáson, és nézi a csillagokat. Végül is minden ilyen egyszerű. A zenekar nagyot váltott, és bátran váltott, ugyanis – szemben az eddigi, angol nyelvű anyagaival – ezen az albumon kizárólag magyar nyelvű dalok hallhatók.

Nehéz műfaj a dalszövegírás, egyszerre nehezebb és könnyebb a versírásnál. Könnyebb, mert a dalszöveget a hatásos, jól működő zene képes elvinni a hátán akkor is, ha a szöveg önmagában nem lenne elég erős. És nehezebb, mert ha a zene magára hagyja a szöveget, sebezhetővé és kiszolgáltatottá válhat. Az idegen nyelvű dalszövegek mögé el lehet rejtőzni, az anyanyelv viszont nem kínál búvóhelyeket. „Amikor a katartikus jelzőt emlegetem velük kapcsolatban, egyáltalán nem túlzok. A Platon Karataev zenéjéből áradó mély melankólia nem csavarodik önmagába, nem válik öncélú kesergéssé a világ reménytelenségéről. A dalok lemerülnek a tudattalan sötét vizeibe, és amivel ott találkoznak, attól először elkerülhetetlenül megrettennek, de nem ragadnak bele a rettegésbe, hanem megpróbálnak valamiféle értelmet adni a keresésnek” – írtam egy korábbi lemezükről, és igazán mást most sem mondhatok. Ha nagyon keresnénk a hatásokat, nyilván találnánk. Kinél nem? Pilinszkyt feltétlenül meg kellene említeni. A Szálkák írójának fokozhatatlanul kopár sorait, amelyek átjárják a Partért kiáltó világát is. Ezeknek a szövegeknek a hátterében Pilinszky bolyong, vagy nem is bolyong, inkább keresztbe vetett lábbal üldögél egy kerti széken, mosolyog, és végtelen együttérzéssel hallgatja a dalokat.