Dagonya a hippiéden helyett

Több százezer amerikai középosztálybeli fiatal vaskos összegeket kipenget azért, hogy megélje a nagy mítoszt, amely a szülei korosztályát „nagy generációvá” (brr!) avatta, de Yasgur dimbes-dombos farmja helyett, ahol a hippik annak idején biblikus álmokba ringatták magukat, we’ve got to get our­selves back to the garden (az egész Woodstock-jelenségből eleve Joni Mitchell vonatkozó dala, kvázihimnusza a legjobb, abból tényleg kiérezhető valami nagyság, az ott és akkor tündökletes egyszerisége, más kérdés, hogy maga Mitchell ott sem volt a fesztiválon, a menedzsere egy tévéműsor felvételére küldte el helyette, és ha belegondolunk, ez többet elmond az amerikai valóságról, valósághiányról, a hitelesnek és a hiteltelennek a jellegzetesen amerikai összecsúszásáról, mint bármi más), szóval a hippiéden helyett egy elhagyott katonai támaszpont várja őket, árnyék sehol, csak a kifutópálya forró aszfaltja meg a ridegen kapitalista fesztivál-infrastruktúra, aminek nem kell sok, hogy megadja magát.

A gyerekek sem azok, akik harminc évvel azelőtt voltak, az ő nemzedékük MTV-n szocializálódott, alapélményük a pax americana jóléti zavartalansága, komfortos, ámde kevéssé inspiráló, rágógumilágy közege, nincsenek világjobbítói álmaik, még csak politikai meggyőződéseik sem, hacsak azt a homályos, de rendkívül profitábilis háborgást nem vesszük annak, amit a Rage Against the Machine meg hasonszőrű zenekarok táplálnak beléjük.

béke, szeretet és egymásra találás helyett van hőguta, szarban-húgyban dagonyázás, halmozódó szemét, szexuális erőszak és persze ócska nu metal, a fiatalok az utolsó estére végleg bekattannak, furnérlemezeket tépnek le, vastraverzeket döntögetnek, kamionokat gyújtanak fel, és az árusokat fosztogatják.

A Netflix háromrészes dokumentumfilmjében (Trainwreck: Woodstock ’99) ellenszenves minden megszólaló. Ellenszenvesek, mert komolytalanok, miközben persze nagyon-nagyon komolyak, el vannak telve annak a fontosságától, amit megéltek, valaki ki is mondja, hogy mintha háborúban járt volna.

Fesztiválveteránokat látunk tehát, Beavisre és Buttheadre hajazó, kiöregedett gimis buddykat, egy rémesen affektáló nőt, aki tizennégy évesen járta meg a csatateret, egy kitetovált leszbikust, mellettük pedig újságírók, a helyszíni stáb tagjai és a kapzsi szervezők mondják el a magukét.

és ettől ódzkodunk mi, európaiak, helyesen persze, bennünk van még valami minimális tartás, közben viszont ez magyarázza örökös statisztaszerepünket a világ színpadán.

A kamerához szoktatott amerikai ösztönösen alkalmazkodik az irritáló, de hatásos dramaturgiához, amit a közelmúlt történéseit mitizáló, szakmányban gyártott dokumentumfilmek fejlesztettek ki, szó bennszakad, hang fennakad, a tárgyalt történet csupa „epikus” pillanat, a visszaemlékezők által sokszor emlegetett „rossz energia” valamiféle baljós természetfeletti töltetet is ad a történéssornak.

A Limp Bizkit botrányba fulladó koncertje

Talán csak egyvalaki lóg ki a narratívából, maga Woodstock atyja, a film felvétele után nem sokkal elhunyt Michael Lang, aki láthatóan a saját, külön bejáratú álomvilágában élt, és nem volt hajlandó megtagadni a ’99-es Woodstockot, amiért néhány gyökér bontotta a rendet.

Húzzuk alá: amit látunk, nagyon profin van megcsinálva. Persze ha egy amerikai streamingszolgáltató elmesél egy történetet, az csupán azért van, hogy igazából ne mesélje el.

Bár az 1999-es Woodstock első blikkre nem lenne alkalmas erre, hiszen elég egyszerűen felállítható róla a diagnózis (totális logisztikai csőd + tömegpszichológiai tragédia), a film végül – mily meglepő – a farkukkal és az eladdig visszafojtott erőszakosságukkal nem bíró, privilegizált fehér férfiakban találja meg a főbűnöst.

(Trainwreck: Woodstock ’99. Netflix, 2022)

Nyitókép: Netflix