Johnny tekintete

A kamrában nincs fűtés. Ez a helyiség a ház legalsó szintjén mindenre jó, csak arra nem, hogy az ember télen órákig üldögéljen benne. Eredetileg itt volt a kazán. Amikor megvettük a házat, még a szél is befújt ide, mert az ablak be volt törve, az ajtó pedig nem csukódott rendesen.

Olyan nehéz volt, hogy egyedül megmozdítani sem tudtam, ráadásul jó pár lépcsőn kellett felvinniük ahhoz, hogy egyáltalán az utcára kijussanak vele.

Nagyjából tíz fok lehet most itt. A hátam mögött egy halom zsák, tele a gyerekek rég kinőtt ruháival. Az asztal alatt láncfűrész, a falon egy kifakult Börzsöny-térkép a hatvanas évekből. Egy bekeretezett fotó Mészöly Miklósról, ahogy ballag lefelé a tőkék között a Szekszárd környéki szőlőhegyek valamelyikén.

Szóval hideg van, az öreg laptop is nehezebben indul ilyenkor. Mégis, minden kényelmetlensége ellenére ez az egyetlen olyan hely a házban, ahol írni tudok. Nem mellesleg itt nyugodtan lehet dohányozni is, ami számomra elengedhetetlen ahhoz, hogy úgymond dolgozzak.

Az írás magányos mesterség, ezt sokan megírták már, és olyan romantikusan hangzik.

tavasztól őszig pedig az eresz alatt tanyázó lódarázs-kolónia egy-egy tagja látogat meg. És üldögélt már a küszöbön varangyos béka és foltos szalamandra is.

Nehéz megmagyarázni, mitől válik egy hely otthonossá. Ebben a kamrában érzem a leginkább otthon magam az egész házban, holott ránézésre ez a legkevésbé otthonos sarka. Talán azért is lehet ez, mert innen látok rá a legjobban a hegyre, és a közvetlen közelemben, mindjárt az ablak túloldalán ott áll egy legalább húsz méter magas cserfa. Olykor mintha figyelné, mit csinálok. Mintha szótlan együttérzéssel nézné a laptop képernyőjén megjelenő mondatokat.

Esik az eső, a távolabbi Visegrádi-­hegység magasabb ormai viszont reggelre kifehéredtek. Odalent a völgyben annyira megáradt a patak, hogy a robaja a Kárpátok vadvizeit idézi. Beindult a reggeli ügymenet a völgy alján kanyargó úton, ilyenkor egy-két órán át akkora a forgalom, mintha egy közepes méretű város főútvonala lenne. Viszik a gyerekeket iskolába, rohannak a munkahelyükre, és jönnek az elmaradhatatlan pótkocsis teherautók rönkfával megtömve.

és visszasomfordál a kályha mellé.

A tévében egy dokumentumfilm megy. Az olyan műsorokat, amelyek értékelhetők, leginkább a délelőtti vagy az éjszakai műsorsávba száműzik, hogy még véletlenül se lássák mások, csak a betegség miatt otthon maradt gyerekek, az idősek és a magamfajta, nem fix munkaidőben dolgozók. A film egy Libériában működő csimpánzmenedékhelyet mutat be. Az alapító, egy Európából odaköltözött állatorvos mesél arról, hogy az orvvadászok milyen módszerekkel dolgoznak arrafelé. Például olyannal, hogy a kölyökcsimpánzok ujjait lecsapják egy késsel, hogy ne tudjanak az anyjukba kapaszkodni, aztán bottal agyonverik őket, mert a kölykökkel általában nem foglalkoznak, csak a felnőtt csimpánzok érdeklik őket. Azokat aztán vagy megeszik, vagy eladják háziállatnak.

A stáb elkísér egy rendőrségi különítményt egy rajtaütésre. Egy putri háta mögött tartott csimpánzt szabadítanak ki. Az állat egy fatörzshöz láncolva élt egy évtizede. Rendszeresen alkohollal itatták, hogy ne legyen agresszív. Ha így is agresszívan viselkedett, megverték. Volt olyan csimpánzkölyök, aki egy kocsma pultja alatt élt egy dobozban, görcsösen kapaszkodott egy rongyba, miközben előre-hátra billegett, mint az autisták.

Magyarázatból persze sokféle akad, itt is szó esik arról, hogy sokan megélhetési csimpánzgyilkosok.

Elképzelem magam, ahogy végső kétségbeesésemben bevetem magam a libériai erdőkbe, hogy csimpánzokat öljek, mert a gyerekeim nem ettek három napja. Nyilván nem zárható ki, hogy sokan tényleg kényszerből vetemednek ilyesmire, de elnézve annak a férfinak az arcát, akitől a fához láncolt, alkoholista csimpánzt elhozták, kételyeim támadnak. Tökéletes érzéketlenséggel beszél arról, hogy rendszeresen pancsolt szeszekkel itatta a Johnny nevű állatot, és ha úgy adódott, megverte egy furkósbottal. Nem értette, hogy miért kell ezen ennyire megütközni.

Mondom is a kutyának, hogy becsülje meg magát, mert nem is tudja, milyen jó dolga van. Néz rám, ásít egyet, és visszahanyatlik a díszpárnára.

Egész délután Johnny tekintete jár a fejemben. Ismerős tekintet. Bele sem merek gondolni, hányszor láttam már ugyanezt a tekintetet emberi arcokon.

Fotó: illusztráció, forrás: Wikipedia