Olyan muzsikus kell ide, akinek ez a szívügye! – Keller András a Mandinernek

A Zeneakadémia közelgő vezetőváltása hetek óta téma, az új rektori pályázat ügye igencsak felkorbácsolta az indulatokat. Nem bánta meg, hogy ringbe szállt?
Nem érdemes ebből politikát csinálni, mert a Zene­akadémia nemzeti ügy. Velem kapcsolatban mindenki tudja, hogy 

Jólesik, hogy akiknek valóban fontos a zene és a Zeneakadémia ügye, pártállástól függetlenül bátorítanak.

Beszélgetésünkre épp az egyetemi tanári ki­nevezéséről érkezett. Ünnepi pillanatnak élte meg az átadást?
Igen. Évtizedek óta tanítok világszerte, most Magyarországon is elismerték oktatói munkámat.

Mikor fordult meg először a fejében, hogy elvállalná a Zeneakadémia vezetését?

Őszinte leszek, eszem ágában sem volt. Viszont rettenetesen fontos nekem a Zeneakadémia, ezért én magam próbáltam elképzelni lehetséges vezetőket. Mindig abból indultam ki, hogy ide fanatikus muzsikus kell, akinek ez az intézmény a szívügye. A Zeneakadémia magyar kultúrára vetített hatása életbe vágó. Az volt az álmom, hogy esetleg Kocsis Zoltán majd egyszer átveszi, de erre már nem volt lehetőség.

Egy sikeres előadóművésznek áldozatot jelent olyan feladat vállalása, ami nem a színpadhoz köti, ezért van kevés számba vehető jelentkező, pedig képességeik alapján például a Magyar Muzsikusok Szövetségében egyesült zenészek közül is sokan alkalmasak lennének. Mondják azt is, hogy inkább menedzser vezesse az egyetemet. Szerintem most nem erre van szükség, működő kapcsolatok kellenek, a zenei élet átfogó ismerete, én ilyen menedzsert nem ismerek most Magyarországon. Időközben többen megkerestek, hogy mi lenne, ha én csinálnám. Persze próbáltam elhárítani, majd azzal érveltek, ha nem vállalom, én is tehetek majd arról, ha nem lesz méltó sorsa a Zeneakadémiának.

Ezek szerint meggyőzték.
Bár soha nem beszéltünk róla egymás közt, a Keller Quartettel, amellyel évtizedekig jártuk a világot, mégiscsak egész életünkben Magyarországot képviseltük, hazánk zenei követei voltunk. Később, amikor hazaköltöztem, háttérbe szorult a kvartett, és fölépítettem egy nagyszerű zenekart, azóta is azzal foglalkozom. Leginkább magamat kell meggyőzni, hogy valóban tudnék valamit tenni a Zeneakadémia jövőjéért. Nem könnyű lelkierőt venni egy ilyen nagy feladathoz, de ha arra gondolok, hogy mindazt a tanítást és főleg szellemiséget, amit a mestereimtől kaptam, tovább tudnám örökíteni, nem kérdés, hogy elvállalom.

Kik voltak ezek a mesterek?
Kurtág György, Rados Ferenc, Kovács Dénes, Mihály András, Devich Sándor, Simon Albert és Salzburgban Végh Sándor. Az elméleti tanáraim is legendás mesterek voltak, Kistétényi Melinda, Dubrovay László, Földes Imre, Pernye András, Batta András. A Zeneakadémia egyik legszebb korszakában, az aranykorban kerültem oda tizennégy évesen, így az a szerencse ért, hogy a legnagyobb egyéniségektől tanulhattam. Ötven év távlata nyilvánvalóan megszépít dolgokat, de az a művészi és emberi légkör, ami akkor körülvett minket, fantasztikus volt. Abban az időben volt fiatal tanársegéd és tanár Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András.

Sok interjúban elmondtam már, hogy a szimfonikus irodalmat Kocsis Zoltántól ismerhettem meg, aki naponta játszotta nekünk, kis előkészítősöknek a nagy szimfóniákat. Esténként beültünk a koncertekre, mindegy volt, épp ki játszik, egyetlen dolog vezérelt bennünket, magunkba szívni minél többet a zenéből és a darabokat megismerni. Közben persze kijártunk a Lövölde térre focizni, mint más gyerekek, de késő estig, amíg be nem zárt az iskola, bent voltunk. Ennél csodálatosabb fiatalkorom nem is lehetett volna! Ezt a művészi és emberi közeget kellene visszahozni, és erre minden lehetőségünk megvan.

Néhány hónapja alakult meg a Magyar Muzsikusok Szövetsége az ön elnökletével, amelyről most, a Zeneakadémia rektorválasztása kapcsán lehetett először hallani. Tekintélyes az alapítók névsora: Baráti Kristóf, Bogányi Gergely, Balázs János, Kelemen Barnabás, Rost Andrea és Várjon Dénes az elnökség tagjai. Mi ez a szervezet, és miért pont most hívták életre?
Évek óta tervezzük, hogy létrehozunk egy társulást a magyar zene ügyéért. Számos elkötelezett zenész van, aki szeretne valamit tenni, hogy a hazai zenei élet jobban működjön, ezen szeretnénk közösen dolgozni. Az egyesületet valójában tavaly júniusban kezdtük felállítani, és csaknem egyéves jogi procedúra után végül idén áprilisban jegyezte be a bíróság. Huszonegy alapító tagunk van, egytől egyig a magyar zenei élet kiválóságai.

mert fontos lenne végre azon dolgozni, hogy rendet tegyünk a zenei élet minden szegmensében. Ebben szeretnénk a kultúrpolitika munkáját is segíteni.

A minap Csák János miniszternél jártak, hogy egyeztessenek a Zeneakadémia rektori pályázata körüli konfliktusról. Ismeretes, az intézmény szenátusa és több szakmai szervezet is tiltakozott, mert diszkriminatívnak találták a pályázati kiírást. Egyetértett velük?
Mi alapvetően a szövetség által képviselt más szakmai ügyekben kértünk és kaptunk időpontot a minisztertől, a zeneakadémiai rektorválasztás kérdése azonban felülírta a napirendet. Látjuk a tárca szándékát, hogy jelentős életpályájú személyt keres az intézmény élére, ugyanakkor szeretnénk, ha a rektorválasztás a legdemokratikusabb módon zajlana, és mindenki előtt nyitva állna a lehetőség az indulásra. Ezt a szövetség is kezdeményezte a miniszternél, aki egyetértett az elveinkkel.

A rektorválasztás körüli hullámok is jól mutatják, milyen sok a széthúzás a zenei területen is. Gondolja, hogy sikerül megbékíteni a szemben álló köröket?
Mint mondtam, engem a magyar zene sorsa érdekel. Ez az életem, ezen keresztül nézem a világot. Ha ezért bármit tudok tenni, szeretném megpróbálni. 

A Zeneakadémián és tágabb értelemben a zenei életben a fő célom a konszenzus megteremtése. 

A zenészpálya rettenetesen kiszolgáltatott. A sikerek néha elhomályosítanak bennünket, és eltakarják, mennyi kiváló ember munkája van mögötte, akiket nem ismer annyira a világ, és talán nem is kapnak akkora megbecsülést, tiszteletet. Ezért borzasztóan örültem, hogy ebben az évben Perényi Eszter és Záborszky Kálmán Kossuth-díjat kapott. Mindketten nagyszerű előadóművészek, egyben kimagasló tanáregyéniségek, akik generációkat neveltek fel egyedülálló eredményekkel. Azzal, hogy két ilyen formátumú művésztanárnak az állam Kossuth-díjat adományoz, a tanári hivatás iránti megbecsülését is kifejezi.

Milyennek látja a komolyzene helyzetét a kultúrán belül?
Személyes vágyam, hogy a klasszikus zene társadalmi presztízse emelkedjen. Összehasonlítva, negyven-ötven évvel ezelőtt lényegesen nagyobb volt ez a presztízs. Persze másfajta, felgyorsult technológiai világban élünk, két gombnyomással hozzá tudunk jutni információkhoz és értékes kulturális tartalmakhoz. Az információ azonban nemcsak eléri, hanem el is lepi az embereket. Egy fiatal a Spotifyon egy kattintással bármilyen zenei részletet meghallgathat, és föladja a személyes élményt, mert azért több időt és figyelmet kell áldoznia. Ez a személyes élmény, ami a zene lételeme, visszaszorulóban van a világban.

Célom, hogy a társadalom olyan rétegeit is hozzájuttassuk a zenéhez, amelyeknek nincs hozzáférésük, és nem is kaphatják meg a kezdeti élményeket. Több mint száznegyven olyan város van Magyarországon, amely tízezernél nagyobb népességű. Ezeknek több mint a felében nincs semmilyen klasszikus zenei élet, sem zenekarok, sem kamarazene, de még helyszín sem, ahol meg lehetne szólalni. Nem szeretném alulértékelni magunkat mondjuk Olaszországgal vagy Franciaországgal szemben, hiszen a zenekultúra területén mi, magyarok mindig erősek voltunk, a klasszikus zene társadalmi bázisa viszont meglehetősen gyenge nálunk. Szélesíteni kell a befogadói bázist, ebben vannak tartalékaink, és nem mondhatunk le a vidékről. Miért mondom mindezt? Mert

Az egyetemi oktatás mellett az egész országba és a világba sugározza szét a magyar tehetség hangját, univerzális nyelven közvetíti a magyar kultúrát.

Hogy látja, miért került leszálló ágba a Zeneakadémia? Sokan sokféleképpen fogják meg a kérdést. Egyesek azt kifogásolják, hogy nincsenek eléggé kiválogatva a jelentkezők, hogy azok is bekerülnek, akiknek nem kellene, mások azt, hogy az egyetem eltávolodott az eredeti liszti elképzeléstől, és az igazi tehetségek kinevelése helyett ma tömegképzést folytat. Megint mások a külföldi tanárokat hiányolják a tanári karban. Ön miket lát a mostani rendszer főbb hiányosságainak?
Fontos a nemzetköziség, de 

hogy a magyar zeneiség és a magyar tehetség mindenkor domináljon az intézményben. Az a célunk, hogy a legjobbak a Zeneakadémiát válasszák, és ne külföldön tanuljanak. Kollégáink tapasztalják, hogy a felvételire jelentkezők száma és a tudásuk színvonala is csökken. Ennek számos oka lehet, de nyilván szerepe van benne a zenetanárképzésnek, melynek éppen a Zeneakadémia a legfontosabb bázisa. Fantasztikus magyar tanáraink vannak, de a magyar zenészek értékét is növelné, ha jelentős nemzetközi tanárok is be tudnának kapcsolódni a munkába. Persze ez nem olyan egyszerű. Még csak azt se mondanám, hogy elsősorban pénzkérdés, inkább a szemléletet kell megváltoztatni. Ha nem eléggé nemzetközi az oktatói kar, akkor a hallgatói kör sem lesz igazán nemzetközi. Persze most is vannak külföldi hallgatók, de a nemzetközi diákok krémje elsősorban nem Budapestre jelentkezik. Feltett célom, hogy a következő időszakban többen jöjjenek a legjobbak közül is Magyarországra.

Ehhez képest ma ott tartunk, hogy a legtehetségesebb magyar fiatalok nem a Zeneakadémiára jelentkeznek, hanem inkább elmennek külföldre.
Fontos elmenni, de vissza is kell tudni jönni. Ez így volt már akkoriban is. Régi osztálytársaim is kimentek Bloomingtonba, aztán szépen hazajöttek. Ha most kimegy egy fiatal, és kint végzi a mesterképzést, utána hazajön posztgraduális képzésre, vagy fordítva, ez teljesen normális. A zenésznek kell az új impulzus, nem szabad lekötözni vagy bezárni, azzal megöljük a szellemi szabadságát. Ne várjuk el, hogy valaki mindenáron itt maradjon, nem így kell a magyar iskolát fölemelni, hanem pont a nyitottsággal és azzal, hogy együttműködik más intézményekkel, bekerül a körforgásba. A lényeg, hogy a Zeneakadémiának olyan hírneve legyen, amely mindenki számára beazonosítható azzal a kulturális géniusszal, amit a magyarság az eltelt évszázadok során produkált a világban. El kell érni, hogy egy magyar tehetségnek a Zeneakadémia legalább olyan vonzerőt jelentsen, mint a többi neves intézmény világszerte.

Mi kell ehhez? Nem korlátozottak az anyagi lehetőségeink?
Nem mondanám, hogy ez elsősorban pénzkérdés. Fontos a pénzről beszélni, de önmagában az nem garantál nívót. A nívó nem abból, hanem a szellemi és lelki tőkéből és a szívből fakad. Mi, magyarok soha nem a forrásainkkal tudtunk nyerni az élet bármely területén, hanem a szívünkkel, a kitartásunkkal és a szenvedélyünkkel. 

Néhány éve lett stabilitás, pont akkor, amikor hirtelen instabillá változott a gazdasági helyzet. De mi sosem adtuk alább, szívós szakmai munkával építettük fel a zenekarunkat. Hiszem, hogy ugyanilyen hozzáállással a Zeneakadémia megújítása is lehetséges.

Számos neves magyar művészünk van, aki ma nem tanít ott, vagy mert nem hívták, vagy mert nem akart ott tanítani. Hogyan lehetne őket is bevonni?
A Zeneakadémia újjászületéséhez szükség lesz a legjobb­jainkra. Többen most is ott dolgoznak közülük, de új lapot kell nyitni mindenkinek. 

Persze tudjuk, hogy a nagy formátumú előadóművészek tanári kapacitása korlátozott, de meg kell találnunk azt a rendszert, amelyben meg lehet szervezni a nagy előadók tanári munkáját, mert a művészetük besugározza a Zeneakadémiát. Fontosnak tartom a csapatmunkát is, azt, hogy minél hatékonyabban összehangoljuk a főtárgy-, a kamarazenei és a zenekari képzést, mert utóbbiak nem kapnak kellő hangsúlyt. Mindezt nagy gondossággal kell megtervezni.

Egy neves zenész azt panaszolta, hogy nem jut elég idő a diákokra: a féléves zongoravizsga húsz percig tart, miközben egy zongoraszonáta harminc perc. Sokan a számonkérést illetik kritikával: miért van az, hogy az akadémisták 95 százaléka mindig ötöst kap?
Megjegyzem, engem az előkészítő tagozaton Szemjon Sznyitkovszkij megbuktatott hegedűből, nem azért, mert nem tudtam hegedülni, hanem azt akarta jelezni, hogy nem így kéne dolgozni. Továbbmegyek, Kistétényi Melinda szolfézstanár beírta az indexembe, sőt előre megmondta, hogy meg fog buktatni, mert embert akar faragni belőlem. Nem lehet a számonkérést félvállról venni. Ráadásul itt jön egy fontos dolog: a zene embert is nevel.

Ha már számonkérés, hadd kérdezzem egy érzékeny témáról. A közelmúltban a zenekara, a Concerto Budapest egyik tagja feljelentést tett ön ellen munkahelyi agresszió ügyében, amiért ön állítólag megengedhetetlen hangon szólt egy zenészkollégához. A Molnár Piroska-ügy néven elhíresült eset bejárta a sajtót. Hogyan kommentálná a történteket?
Nem szeretnék hosszan beszélni erről, nehogy úgy tűnjön, hogy védekezek. De lássuk, röviden, mi is történt. A koncertmester egy rendkívül nehéz hegedűszólót próbált a zenekarral, és vitába keveredtünk, mert különböző módon értelmeztük a művet. Elkeseredésében elsírta magát, ami a mi szakmánkban előfordul. Nem tudtam azonnal jól reagálni rá, ami valóban hiba volt. A próba utáni szünetben azonban mindent megbeszéltünk. Ezt Molnár Piroska már nem hallhatta, amint azt sem, hogy onnantól a szünetekben és a próbák után is rengeteget dolgoztam a szólistával azért, hogy a legjobban sikerüljön neki a feladat. Meg is lett az eredménye, óriási sikere lett a Seherezádénak.

Erről valahogy nem igazán hallani, arról annál inkább, hogy vajon alkalmassá teszik-e a vezetési módszerei egy Zeneakadémia méretű intézmény kormányzására. Egyesek karaktergyilkossági kísérletet emlegetnek, szándékosan a rektorválasztási előkészületek idejére időzítve, és a félreállítását sejtik az akció mögött, mindenesetre tény, hogy a minisztériumi vizsgálat eredményeként a zenekar egy emberként állt ki ön mellett. Meglepte?
Az embernek először mindig magát kell megvizsgálnia. Vállalom, hogy időnként hibázom, gyarló ember vagyok én is.

Maximalista ember lévén elvárom, hogy a zenészek mindig világszínvonalon teljesítsenek, de iszonyatos hajtásban vannak, nem mindig tudják a legjobb formájukat hozni. Én mégis ki akarom hozni belőlük a maximumot. Ilyenkor nem annyira a szeretetem jön ki, hanem az akaratom, de az előbbi mindig ott van. Ebben az esetben is ez történt.

Ameddig a vizsgálat zajlott, jeleztem a zenészeknek, hogy nem kívánok beszélni az ügyről. Egy szót sem szóltunk egymás közt erről a témáról, azóta természetesen igen. De időközben valami megváltozott. Egyszerűen azt érzem, hogy az ügy összekovácsolt bennünket. A Concerto Budapest egy rendkívül összetartó zenekar, 2018 óta mindössze tizenhét zenész távozott a nyolcvannégy fős társaságból, ebből volt, aki külföldre költözött. Munkaügyi panasz ezen időszak alatt egyetlenegy sem érkezett a vezetőséghez. Éppen ezért meg­viselte a zenekart, ami történt – és persze engem is –, hiszen a sajtóban és a közösségi médiában nemcsak az én személyemet, de a zenekart is sok támadás érte.

Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar zenei igazgatója egy minapi rádióinterjúban lehetetlennek, sőt illúziónak nevezte a küldetést, hogy a Zene­akadémiát a nemzetközi élvonalba lehessen emelni. Mit szól ehhez? Nem tántorítja el, amikor ilyeneket hall?
Sebő Ferenc egy mondása jut az eszembe, ami egyszer nagyon eltalált: „tessék valamit csinálni, mert a semmire csak a semmit lehet építeni”. El kéne kezdeni, hogy 

a széthúzás rendkívül káros. A történelmünkben ezért fizettük a legtöbbet, állandóan egymásnak ment a magyar, és mindig balsors lett belőle. Muszáj ezt örökké? Nem lehet esetleg megtalálni, hogy bizonyos kérdésekben legyenek közös megegyezések és minimumok? Ez nem politikai ügy. Ki lehet egyezni dolgokban. Politikai nézetétől függetlenül mindenkinek magyar a szíve. Lehet nem egyetérteni a kormány munkájával, de a magyarságban egyet nem érteni szerintem öngyilkosság.

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton