Kik állhatnak a vatikáni belharcok és kiszivárogtatások mögött?

2012. június 01. 15:29

Miért valószínű, hogy mégis állnak bíborosok is a vatikáni kiszivárogtatások mögött? Kinek volt egyáltalán lehetősége kiszivárogtatni?

2012. június 01. 15:29

Régen nem voltak ilyen látványosak a katolikus egyházon belüli irányvonalak közti összecsapások, mint most a Vatikánban. Azt kár volna azonban gondolni, hogy valami kivételes csatározás zajai és dokumentumai szivárognak épp ki a pápai állam falai közül. Csak épp régen ez kifelé láthatatlan volt, és még mostanában is többnyire az – de időnként már fel-fellibben a függöny, főleg ha maguk a szereplők tesznek ezért. 

Gianluigi Nuzzi olasz újságírónak most jelent meg Őszentsége című kötete, ami a pápa több tucat levelét és neki címzett, nem nyilvános beszámolókat tartalmaz. A RomeReports híradása szerint a tartalom nem sok újdonsággal szolgál, a forrás és a dátum annál inkább, mivel a Vatikáni Államtitkárságról származó, friss keltezésű iratokról van szó. Ezután letartóztatták a pápa komornyikját, Paolo Gabrielét, miközben a korábbi kiszivárogtatások miatt is nyomoznak a Szentszéknél. Pedig egyszer már kijelentették, hogy megvannak a szivárogtatók, akik a vatikáni külügyminisztériumban, azaz az államtitkárság II. szekcióján dolgoznak.

Az egész ügy azzal robbant ki, hogy Carlo Maria Viganò volt helyettes kormányzó, a 2011 novemberében kinevezett amerikai nuncius megsértődött, amiért eltették a Vatikánból, és kitálalt. Valakik kiszivárogtatták a pápának és a vatikáni államtitkárnak, Bertone bíborosnak írt leveleit (azokat is Nuzzi publikálta). Viganònak az volt a feladata az államtitkárságon, hogy tegyen rendet bizonyos pénzügyekben, mivel ő úgy látta, hogy sokszor a piaci ár sokszorosáért ismerős cégek végzik a munkálatokat. Neki is állt a rendrakásnak, ám egyszer csak Washingtonban találta magát. Kívánkozó magyarázat lenne, hogy a gonosz üzelmeiket folytatni akarók állították le, ám a jelek szerint mégsem ez történt: az Il Tempo cikke szerint ugyanis egyébként üdvözlendő céljait az érsek meglehetősen erőszakosan igyekezett elérni, ráadásul egy vizsgálóbizottság előtt nem tudta igazolni vádaskodásait egy bizonyos Paolo Nicolini, a Vatikáni Múzeumok igazgatójával kapcsolatban. 
 
Nem sokkal korábban pedig (bár valószínűleg ettől függetlenül) a felügyelőbizottság menesztette a vatikáni bank (IOR) vezetőjét, Ettore Gotti Tedeschit. Utóbbi oka az, hogy a bankot rendbe tenni hivatott közgazdász rendszerint nem jelent meg az igazgatóság ülésein, állítólag dokumentumokat szivárogtatott ki, és a modora is elviselhetetlen volt. 
 
A vatikáni szóvivő, Federico Lombardi a komornyik letartóztatása kapcsán leszögezte: a gyanúsítottak közt nincs bíboros, se nő. Nem biztos, hogy igazat mondott. De kezdjük az elején. Joseph Ratzinger nem akart pápa lenni. 1997-ben, hetven éves korában nyugdíjazását kérte II. János Páltól (ezt csak 75 évesen kell megtennie hivatalból a püspököknek és a vatikáni hivatalviselőknek), elképzelése szerint levéltáros akart lenni a Vatikáni Levéltárban. A Hittani Kongregáció prefektusaként, azaz vezetőjeként ugyan a legbefolyásosabbak közé tartozott a Vatikánban, de mindig is háttérember volt, kicsit esetlen, visszahúzódó típus. Ráadásul nem volt diplomata sem. Nála sokkal inkább otthon volt az egyházkormányzat művészetében például az amúgy is diplomata Angelo Sodano bíboros, II. János Pál államtitkára (a Vatikán második embere). Ratzinger azonban a bíborosi kollégium feje is volt, így számos feladatot neki kellett ellátnia, például hivatalból ő celebrálta az elhunyt pápa temetését. Itt pedig mondott egy beszédet, amiben elmondta, szerinte milyennek kellene lennie az új pápának. 
 
A bíborosok pedig, úgy tűnik, arra jutottak, ennek jelenleg ő felel meg leginkább. A dologhoz hozzátartozik az is, hogy hosszú pápai pontifikátusok után nem szeretnek várhatóan megintcsak sokáig pápáskodó szentatyát választani a jámbor bíborosok. Nagy embernek hosszú az árnyéka, ilyenkor képbe kerülnek a várhatóan átmeneti pápák, és akik továbbviszik az előző pápa irányvonalát (Erdő Péter például már csak ezért sem jött szóba, mint a bíborosi kollégium akkor legfiatalabb tagja). A 2005-ös konklávé két napig tartott. A II. János Pál által megalkotott választási szabályok szerint ha az első harminc fordulóban nincs meg a kétharmad plusz egy szavazat, akkor utána ötven százalék plusz egy szavazattal is lehet győzni. A két napos konklávé viszont arra enged következtetni: tíz szavazási forduló sem kellett, mire megválasztották Ratzingert. Ez azt jelenti, hogy a „liberális” szárny beadta a derekát. 
 
De mi az, hogy liberális szárny? Az egyházban leegyszerűsítve a II. Vatikáni Zsinat óta küzd egymással egy konzervatív és egy liberális szárny. Akkor ez még a zsinat irányvonalának befolyásolásáról szólt, ma már a zsinatot kevesen kérdőjelezik meg, viszont a „neokonok”, azaz II. János Pál irányvonalának folytatói szerint megtették a szükséges lépéseket, a liberálisok viszont tovább „nyitnának” (további törésvonal van a tradicionalisták és a neokonok közt). 
 
Ratzinger megválasztása ellen a legtöbbet talán Achille Silvestrini bíboros ügyködött, annak ellenére, hogy már nem lehetett ott a konklávén, mivel túllépte a 80 éves korhatárt (elméletileg viszont választható volt). A Ratzinger-ellenes liberális vonal jelöltje a jezsuita Jorge Mario Bergoglio bíboros, Buenos Aires-i érsek volt, de sokáig papabileként tartották számon az úgyszintén jezsuita Carlo Maria Martinit is. 
 
A liberális-konzervatív(-tradicionalista) törésvonalon túl azonban az sem mindegy, ki kinek a köpenyéből bújt elő. Ugyanis mind Silvestrini, mind az egyébként neokon Angelo Sodano, mind az úgyszintén egykori liberális pápajelölt Giovanni Battista Re bíboros a Vatikán keleti politikájának, az Ostpolitik irányítójának, az Antall József által egyébiránt nem túlságosan kedvelt Agostino Casaroli érseknek a tanítványai (aki A türelem vértanúsága című emlékiratában tett tanúságot arról, mennyire hiányzik belőle az önreflexió). Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a mostani támadások mögött is ott állnak – leginkább valószínű ez Silvestriniről, aki ugyan nyugdíjas, de nyilván van ideje mozgatni a szálakat római rezidenciájáról. Ezek persze csak következtetések, de a Silvestrini-vonaltól nem állnak messze az ilyen módszerek – annak ellenére sem, hogy már sem ő, sem Re nem lesz pápa. 
 
A botrány központi figurájának egyébként XVI. Benedek bizalmasa, a szalézi szerzetes-bíboros, Tarcisio Bertone áll. És itt válik fontossá, hogy miért fejtegettük, hogy Ratzinger nem akart pápa lenni: Bertonénak, a régi harcostársnak, akivel még a Hittani Kongregációnál dolgozott együtt a „páncélbíboros”, gyakorlatilag a pápa tehermentesítése a feladata. XVI. Benedek csak a fontosabb dolgokra szeretne koncentrálni, a napi ügyvitelt, a kormányzás nagyobbik felét lepasszolta államtitkárának. Ez eddig teljesen normális dolog, csakhogy: az egyébként jószándékú Bertone (aki nem csak államtitkár, hanem korából fakadóan a bíborosi testület vezetője is) számos esetben tett tanúbizonyságot arról, hogy alkalmatlan a feladatra, ezeket Sandro Magister olasz Vatikán-szakértő részletezi egy blogposztjában (bár a mainstream médiumok nem szokták őt idézni, érdemes rá odafigyelnie annak, akinek annyi szabadideje van, hogy épp a Vatikán belügyeiről akar tájékozódni). Így nem csak Ratzinger ellenfelei ügyködnek ellene, hanem akik a „Ratzinger igen, Bertone nem” elvet képviselik, azok is. Kérdés, van-e más, aki egyszerre képviseli a pápai vonalat és ért is a napi kormányzáshoz. Egy ilyen ember hiányán kívül ugyanis nagyon más nem magyarázhatja a pápa végsőkig való ragaszkodását bizalmasához.
 
Így aztán egyáltalán nem lehetetlen, hogy bizony bíborosok is vannak a háttérben, főleg hogy Bertone sikeresen összeveszett az olasz püspöki karral is egy-két ügyben (mindenképp szeretett volna például gründolni egy, a Szentszék alá tartozó kórházat, és ennek folyamán az olasz püspököket is kóstolgatta). Térjünk azonban vissza Viganóhoz: az ő unokaöccse egy bizonyos Carlo Maria Polvani érsek, aki a vatikáni államtitkárságon dolgozik, ő vezeti az információs hivatalt, így ő felügyeli a szentszék félhivatalos lapját, a L’Osservatore Romanót, a Lombardi által vezetett szentszéki sajtóirodát és az úgyszintén Lombardi által igazgatott Vatikáni Rádiót is. Nagyon más nem fénymásolhatta le a későbbi washingtoni nunciusnak a pápához írt leveleit. Mindez persze csak valószínűség-számítás.

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
szörny
2012. június 05. 03:10
Hmm... Lehet tudni ki a szerző? Vagy ez szerkesztőségi vélemény? Mert hírnek ugye nehéz lenne eladni.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!