Most dől el

Erdélyre szokták mondani, hogy a glob. kap. (fogyasztói társadalom) néhány éve nagyobb károkat okozott a magyarságban, mint Ceaușescu. Na, mi sem lehetünk túl büszkék, itt Magyarban.

Az idézet folytatása, amely magyarázatot ad az idézett részre és ma már a következményt is látjuk, tudjuk, saját bőrünkön érezzük. "Ezzel persze a világért sem akarom azt mondani, hogy a nemzet és a demokrácia nem forrhat össze Magyarországon, csupán azt szeretném többszörösen aláhúzni, hogy viszonyukban érződnie kell a természetes erkölcsi hierarchiának. Hiszen ha életünkben és minden cselekedetünkben lennie kell fontossági sorrendnek, ugyanígy kell lennie fontossági rangsornak is. Például ha már a rigók is arról fütyörésznek, hogy civilizációnkban az ipar és a technika már jóval előbbre tart, mint az emberi szellem, semmilyen módon nem fogadhatunk el ilyenfajta sorrend- és értékváltást. Hiszen, ha az okozat megelőzi az okot, mindent el kell dobnunk abból az életből, amelyikben eddig valahogy eligazodtunk. Védtelenek és kiszolgáltatottak leszünk. Ne felejtsük el, hogy kisebb meghasonlások is menynyire megzavartak mindig minket. Ha például nem tudtuk saját értékeinket asszimilálni: múltunk és eredetiségünk megőrzésre méltó jegyeit, más erők szippantottak, rántottak magukhoz. Nem titok: ahogy a szocializmus a fölcserélt sorrendek miatt képes volt asszimilálni az országlakók nagy részét, a még kiforratlan, kérkedő demokrácia is ugyanígy asszimilálhat bennünket. Tudom, hogy veszélyes területre léptem, de épp a szárszói szellem követeli meg tőlünk, hogy ne csak a veszélyes igazságoktól ne hőköljünk vissza, hanem azoktól sem, amelyeket egyelőre az eldöntetlenség állapotában kell szemügyre vennünk. Ha próféták volnánk, vagy országgyűlési képviselők, bizonyára nagy ívben kikerülnénk ezt a témát, de mivelhogy csak egyszerű, töprengő hazafiak vagyunk, szükséges szembesülnünk a magyar demokrácia néhány alapvető gondjával. Az ’56 utáni ellenzéki küzdelmünk végcélja az volt, hogy a diktatúrát egyszer, lehetőleg minél előbb, váltsa föl a demokrácia. Szerencsénkre ez a változás ágyúlövések és a szokásos akasztások nélkül 1990-ben meg is történt. Elkezdődhetett tehát a várva várt új korszak. A baj csak az volt, hogy a “demokrácia házát” felülről kezdtük el építeni, mivelhogy előbb született meg a köztársaság, a jogállam, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, mint ahogy megteremtődhetett volna egy olyan társadalmi rendszer, amely képes lett volna működtetni őket. Szemérmesen mondom ki, hogy előbb a nemzetet kellett volna ráncba szedni, megkeresni számára a legnagyobb közös többszöröst, ahelyett hogy az évtizedek óta kielégítetlenül hagyott önzése duhajkodva elszabaduljon" A teljes írás itt olvasható el. http://epa.oszk.hu/01300/01343/00004/essze.html

Részlet a Nomád naplóból "Két nap múlva úgy adódott, hogy népköltészetünk „szürrealisztikus” erezetéről beszélhettem Erdeinek. Nyelvünknek arról a képességéről, amely nem az ábrázolásban, nem a tükröztetésben ad – szó szerint is – képet a valóságról, hanem úgy, hogy fölibe lendül. Idéztem egymás után a szövegeket. Közismertet és olyanokat, amikbe én botlottam bele. Annyi bánat a szívemen, Kétrét hajlott az egeken Ha még egyet hajlott vóna, szívem ketté hasadt vóna. Elment, elment az én párom; világgá ment egy fűszálon. Ha elment is, visszavárom, ölelő karomba zárom. Bánat, bánat, nehéz bánat, mért raktál szívemre várat? Kinek nincs kedve itt lakni, menjen menyországba lakni. Építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat; építsen az ég szélire, ott nem éri semmiféle. Aztán olyat is – Lükő Gábor példatárából –, amely jelképes ugyan, de „szürrealista” sugárzású is egyben. Luca Panna bársony nyereg, nem ül arra minden gyerek. Aki ráül, úgy megülje, hogy jáger le ne lüjje. "

Jó ez a rovat.