Nem „csupán” irodalom – ilyen ma az orosz írók világa

2020. május 10. 09:32

„A legmélyebb, legjelentősebb orosz szerzők műveiből mindig kiérződik annak tudata, elfogadása, hogy az ember fölött létezik valamely felsőbb, nem evilági hatalom.” Goretity József, a kortárs orosz regények fordítója beszélt lapunknak a fordítások nehézségeiről, a klasszikus és a jelenkori orosz irodalom kapcsolatáról, a regényekben jelen lévő brutalitásról, vagy éppen a politika és az irodalom viszonyáról.

2020. május 10. 09:32
Kovács Gergő
Kovács Gergő

Dr. Goretity József (1961) műfordító, irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem Szlavisztikai Intézetének igazgatója és Orosz Központjának vezetője, a Tolsztoj Társaság elnökhelyettese. Vele beszélgettünk az orosz irodalom mai jelenségeiről.

***

Szorokin, Pelevin, Prilepin, Pavlov, Poljakov, Popov, Szencsin. Frissek, erősek, szórakoztatóak. Mitől ennyire jók a modern oroszok? Van bennük valami közös, ami megkülönbözteti őket mindenki mástól?

És a megkezdett felsorolás még bőven folytatható, akár olyan szerzőkkel is, akik Magyarországon is ismertek: Viktor Jerofejev, Vaszilij Akszjonov, Valerij Zalotuha, Ergali Ger, Jurij Bujda, Borisz Akunyin, Mihail Siskin, Vlagyimir Makanyin, Alekszandr Tyerehov, Jevgenyij Vodolazkin, aztán a női szerzők közül Ljudmila Ulickaja, Tatyjana Tolsztaja, Ljudmila Petrusevszkaja, Olga Szlavnyikova, Marina Sztyepnova, vagy a nem orosz származású, de oroszul író Mariam Petroszjan, Guzel Jahina, Narine Abgarjan. És akkor még nem beszéltünk egy sor olyan kitűnő kortárs orosz szerzőről, akiknek nem olvasható magyarul könyvük. A feltett kérdésére nehéz lenne egzakt választ adni, már csak amiatt is, mert a felsorolásban szereplő szerzők világnézetükben, írói módszerükben, témaválasztásukban, stílusukban rendkívül különbözőek és változatosak, ha úgy tetszik, mindegyikük külön művészi világot képvisel, nem egyszerű bennük bármi közöset is találni.

Marad a közös múlt?

Valóban, annyit bizonyosnak látok, hogy

így vagy úgy, de mindegyik jelentős kortárs orosz író ezer szállal kötődik a klasszikus orosz irodalmi hagyományokhoz

– és itt nem csak a 19. századi orosz „aranykorra”, hanem a 19-20. század fordulójának „ezüstkorára” és a 20. századi klasszikusokra is gondolok ‒, benne él ebben a hagyományban, ismeri, idézi, feldolgozza, viszonyul hozzá. Másfelől, a kortárs orosz írók, még akkor is, ha régebbi idők vagy a közelmúlt történelmi témáit dolgozzák fel, esetleg futurológiát művelnek, akkor is mindig „aktuálisak”, mai problémákról, a ma emberét izgató kérdésekről írnak. És persze Oroszországról, erről a sok vonatkozásban nagyon ismerős, mert európai – mégiscsak a keresztény kultúra része! –, sok vonatkozásban pedig ismeretlen, titokzatos, színes, már-már egzotikus országról írnak. És végül, a kortárs orosz irodalom – a hagyományaihoz híven – tud úgy erőteljes nemzeti jelleget felmutatni – egy mai orosz regényen az első sorától az utolsóig érződik az „oroszsága” –, hogy közben nagy, egyetemes emberi kérdéseket képes boncolgatni. Ha úgy tetszik, megvannak a „metafizikai” távlatai.

Szorokin

 

1990 után összezuhant az orosz társadalom, a maffia uralta a hétköznapokat, az emberek még Moszkvában is éheztek. A posztmodern után újra az élet adja az orosz irodalom alapanyagát?

Engedje meg, hogy kicsit árnyaljam a kérdést. Először is, az orosz posztmodern, nyilván a nyugatitól való jelentős eltérése, nemzeti sajátosságai okán

a legvadabb időszakában sem rugaszkodott el az élettől, a valóságtól.

Még akkor sem, amikor a posztmodern szerzők programcikkeikben, interjúkban olyasféle kijelentéseket tettek, mint hogy „az irodalomnak kizárólag irodalomnak kell lennie”, vagy hogy „az irodalom csak papír és festék”. Más kérdés, hogy az ezredforduló környékén, egy főként a fiatalabb nemzedékhez tartozó író- és irodalomkritikus csoport éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a posztmodern irodalom szövegkonstrukciók gyártásába, korábbi művekre tett utalásokból és idézetekből álló szövegfeladványok összeállításába, szójátékokba, minden érték ironikus megkérdőjelezésébe és relativizálásába menekül a valódi társadalmi problémák hiteles bemutatása elől.

Az újrealisták.

Igen, ennek nyomán született meg az „újrealizmus” irányzata (amely persze szintén nagyon sokszínű), azzal a nem titkolt céllal, hogy az irodalmat mai problémák felvetésére használják, valóságosnak látszó történetek és plasztikusan megformált hősök bemutatásával. Ezt az irányt képviselik olyan szerzők, mint Szencsin, Prilepin, Pavlov vagy Poljakov. A 2010-es évek viszont, meglátásom szerint, már inkább arról szól, hogy a szerzők egy része megkísérli mintegy a lehetetlent: ötvözni a posztmodern és az „újrealizmus” eredményeit. Vagyis olyan műveket hozni létre, amelyek súlyos valóságreferenciával rendelkeznek, de nem a hagyományos realista elbeszélés direkt módszereivel, hanem a posztmodern poétikai eszköztárának segítségével. Ebből a szempontból kifejezetten sikeres kísérletnek tartom mindenekelőtt Alekszandr Tyerehov A Kőhíd című monumentális regényét, vagy Jevgenyij Vodolazkin „nem történelmi regényét”, a Lauroszt.

Az egyszerű olvasónak úgy tűnhet, mintha egyes nyugati kultúrnemzetek, például a németek nem ontanák a lebilincselő írókat manapság, az orosz felhozatalhoz képest. Mi lehet ennek az oka? Vagy csak kevesebbet fordítunk tőlük?

A kérdés, azt hiszem, nagyon összetett, és nem is biztos, hogy hivatott vagyok a megválaszolására. Azzal a megállapítással mindenképpen egyetértek, hogy a nagy európai irodalmakból, akár a német, akár a francia, vagy a spanyol, vagy az olasz nyelvterületről mintha jóval kevesebb jelentős, valóban esztétikai (szépirodalmi) értékeket képviselő kortárs mű jutna el hozzánk magyar fordításban. És mintha a szerzői kínálat sem lenne olyan bőséges. Ami az orosz irodalmat illeti, úgy vélem, a sok érdekes és színvonalas szerző és mű annak (is) köszönhető, hogy az orosz kultúra, ragaszkodva ezeréves hagyományához, továbbra is megmaradt irodalomcentrikusnak. Nem mintha nem lenne világszínvonalú a vizuális kultúrájuk, vagy nem mintha ne lenne fejlett az online kultúrájuk, ennek ellenére az irodalom továbbra is megőrizte azt a jellegét, hogy

sokkal több funkciót tölt be, mint a nyugati kultúrákban, vagyis nem „csupán” irodalom.

Mi az a metafizikai többlet, amit az oroszok tudnak?

A legjobban talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a legmélyebb, legjelentősebb szerzők műveiből mindig kiérződik annak tudata – elfogadása –, hogy az ember fölött létezik valamely felsőbb, nem evilági hatalom. Nyilván nem vallásos tanításról van szó, nem valamely hivatalos egyházhoz tartozás megvallásáról, még csak nem is istenhit kinyilatkoztatásáról, sokkal inkább arról, amit az orosz nyelv és kultúra a „szmirenyije” (elfogadás, megbékélés, alázat) fogalma alatt ért: az ember, főként az individuum alárendelt szerepét a világmindenségben. És egy író esetében ebből sok minden származik: a hőseihez való viszonyulástól kezdve a sorsok, élethelyzetek ábrázolásán keresztül az orosz irodalom és kultúra úgynevezettt  „átkozott kérdéseinek” felvetéséig.

Pelevin

 

Több kortárs orosz ábrázolja a brutalitást mesterfokon, Szorokin vagy Szencsin például. Az erőszak meghatározó jelenléte a regényekben tudatos írói fogás, vagy az alkotók lényéből fakad?

Szorokin esetében a helyzet világos: az egyik interjújában ezzel kapcsolatban nagyjából azt mondta, hogy őt gyakorlatilag egész írói pályája során az a kérdés izgatja, hogy honnan van, hogyan működik az emberben és a társadalomban a kegyetlenség. Hogyan termelődik újjá? Mitől van az, hogy az emberiség, minden rossz történelmi tapasztalata ellenére, újra a kegyetlenséghez nyúl, mint problémamegoldáshoz? A Jég-trilógiában ezt a kérdést majdhogynem egzakt képletbe foglalva, ugyanakkor szinte már mániákusan veti fel. Én ezt a Szorokin-féle írói eljárást éppen emiatt a „kegyetlenség poétikájának” szoktam nevezni. Szencsin esetében más a helyzet: ő alapvetően szociális oldalról közelíti meg a problémát. Az emberhez méltatlan életkörülmények, az elmaradottság, az ezzel járó szellemi leépülés oldaláról. Nála nem valamely „magasztos eszme”, ideológia, politikai cél miatt válnak kegyetlenné a hősök, mint Szorokinnál, hanem a társadalmi léthelyzetüknek köszönhetően, amelyből képtelenek kitörni. A szociális negatív spirál az emberi méltóság elvesztésének spirálját is eredményezi, vagyis az ember valójában megszűnik emberhez méltó életet élni, és elkezd farkastörvények szerint viselkedni.

Hogy reagálnak ezek az írók a társadalmi problémákra? Mennyire élnek együtt műveikben a hétköznapi emberek problémáival?

Azt kell mondjam, hogy

az „újrealistáknak” kifejezetten ez a kisemberrel való együttélés volt az egyik programpontjuk.

Jól látszik ez, mondjuk, Poljakov Szökni szeretnék című regényében, amelyiknek központjában az áll, miként élte meg a hétköznapi kisember a rendszerváltást; vagy Szencsin Jeltisev családjában, ahol a lecsúszott nagyvárosi polgár vidéki életbe csöppenése és magának az orosz vidéki életnek (minden kilátástalanságával együtt) ábrázolása a cél. De legalább ilyen fontosak az új háborús regények is, mondjuk, Prilepiné, aki a csecsen háborúkról is, az ukrajnai konfliktusról is úgy ír, hogy személyesen is részese volt ezeknek az eseményeknek.

Milyen mértékben jelenik meg az újgazdagok és a nyomorgók világa közti szakadék a modern orosz irodalomban?

Természetesen van több olyan mű is, amelyik így vagy úgy, de érinti ezt a problémát, de nem állítanám, hogy közvetlenül, minden áttétel nélkül erre a szociológiai kérdésre lennének kihegyezve a művek. Vannak például olyan regények, amelyek az orosz újgazdagok világával foglalkoznak: Valerij Zalotuha Az utolsó kommunista című regényében abszurd történetet mesél el egy olyan újgazdag apáról, aki vagyonának köszönhetően svájci internátusban taníttatja a fiát, aki viszont éppen ott ismerkedik meg a marxista eszmékkel, és tér vissza az éppen csak kapitalistává vált Oroszországba újra a kommunizmust hirdetni. Másfelől, a falusi vagy a városi kisember sivár élete gyakran témája Vjacseszlav Pjecuh és Jurij Bujda novelláinak, igaz, ők ezeket a kisembereket – Szencsinnel ellentétben – nem komoran, hanem nagy humorral mutatják be. De még egyszer hangsúlyozom: a szociális helyzet bemutatása egyik jelentős szépírónál sem önmagáért való cél, hanem kiindulópont vagy pontos háttér, amely más, mélyebb mondandó hiteles megjelenítéséhez szükségeltetik.

Prilepin

 

Politizálnak ezek az írók? Vagy apolitikusak? Vagy mindegyikük más? Van például, aki Putyinnal vodkázik, és van, aki szóba sem állna vele?  

Természetesen a kortárs orosz írók életéből sem marad ki a politika, bár mindjárt le kell szögeznem, hogy

a szépirodalmi műveikben direkt módon megjelenített aktuálpolitikai állásfoglalást nem nagyon találunk.

Más kérdés, hogy vannak szerzők, akik a szépírói ténykedésükön kívül hol aktívabban, hol kevésbé, de megnyilatkoznak közéleti vagy éppen politikai ügyekben, de ez sem mindig jelent egyértelmű hatalom-pártiságot vagy ellenzékiséget. Mondok néhány példát. Jurij Poljakov fiatalkori, még a '80-as évek elején írott művei közül néhány nem jelenhetett meg, csak a Gorbacsov-féle peresztrojka idején publikálhatta őket. Aztán a '90-es években, Jelcin idején a politikai megnyilvánulásai miatt háttérbe szorult. Ma az Állami Duma kulturális bizottsága mellett működő tanácsadói testület tagja. Vagy: Zahar Prilepin pályafutása elején a Nemzeti Bolsevik Párt, majd a Baloldali Tömörülés tagja volt. Tavaly Az Igazságért néven konzervatív politikai mozgalmat indított, vagyis tulajdonképpen Putyin Egységes Oroszország pártjával szemben lép fel. Ugyanakkor a Putyin-féle külpolitikának mindenképpen támogatója, amennyiben az ukrajnai konfliktusban „karddal és tollal” vett és vesz részt Oroszország oldalán.

Ulickaja is elég aktív.

Ljudmila Ulickajának lehet olvasni a mai politikai helyzettel szemben megfogalmazott állásfoglalásait, időnként csatlakozott valamilyen ellenzéki irányultságú, civil társadalmi megmozduláshoz, vagy éppenséggel közzétette a bebörtönzött oligarchával, Mihail Hodorkovszkijjal folytatott levelezését, amely persze nagy port kavart. Másfelől interjúiban olyanokat is szokott mondani, hogy számára a politika olyan, mint az időjárás: ha hideg van, melegebben öltözik, ha esik az eső, ernyőt visz magával az ember.

Ulickaja

 

Bátran lehet kritizálni a rendszert? Akinek a regényeiben negatív színben tűnik föl az államfő, vagy éppen vadul kritizálja, az is nyugodtan alhat?

A magát valamennyire is komolyan vevő kortárs orosz író a szépirodalmi műveiben direkt politizálást nem folytat – a direkt politikai állásfoglalás és a szépirodalmiság kizárják egymást. Tehát: ismereteim szerint a regényeiben egyetlen jelentős orosz szerző sem „kritizálja vadul” vagy nem „dicsőíti” Putyint és politikai rendszerét. Nem azért, mert ne lenne szabad akár az egyiket, akár a másikat megtenni, hanem mert nem fér össze a szépirodalom esztétikai követelményeivel. A szépirodalmi megnyilvánulásaikon túl pedig, ha politikai tartalmú kijelentéseket, értékeléseket tesznek publicisztikában, interjúban, tévéműsorban, blogon, e megnyilatkozások miatt senkinek semmilyen bántódása nem esik – nekem legalábbis nincs információm ilyenekről.

Sokan látják feketén-fehéren Putyin Oroszországát.

Tudom, hogy a magyarországi közvéleményben előszeretettel beszélnek – mellesleg a leggyakrabban olyanok, akik Oroszországot legfeljebb néhány nyugat-európai sajtótermék kétes értékű cikkeiből ismerik ‒ oroszországi, kegyetlen diktatórikus állapotokról, ahol lábbal tiporják, például, a szólásszabadságot. De meg szeretnék nyugtatni mindenkit:

nem megy az orosz írókért éjjel a fekete autó,

ha napközben netán nem kedvezően nyilatkoztak az elnökről vagy a politikai rendszeréről. Ha az orosz írókat „sújtja” valamilyen, a szólásszabadságukat érintő politikai korlátozás, az egy 2015 végén hozott kormányrendelet, amelynek értelmében a kiadók kötelesek figyelmeztetni az olvasóközönséget, ha a kiadvány „nem normatív lexikát” (szitokszavakat, káromkodásokat, obszcén kifejezéseket) tartalmaz. A kortárs művek többségének hátsó borítójára ennek megfelelően rákerül ez a rövid figyelmeztetés.

A magyar irodalmi élet megosztott politikailag, gyakorlatilag nincs átjárás. Az oroszoknál mi a helyzet?

Igen, az orosz értelmiség és az orosz írótársadalom is a magyarországihoz hasonlóan élesen megosztott, és nagyjából hasonló értékrend mentén, mint nálunk: nemzeti (patrióta) és liberális értékrend alapján. A helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, de az alapvető törésvonal nagyjából itt húzódik.

Ön a kortárs orosz irodalom egyik legismertebb fordítója. Melyik könyv nőtt különösen a szívéhez?

Műfordítói pályám során körülbelül ötven könyvet és számtalan kisebb írást fordítottam oroszról magyarra. Nehéz lenne közülük egyetlen olyat kiválasztani, amelyik különösen a szívemhez nőtt. Több ilyen is van – meg sok olyan is, amit nem én fordítottam. Az általam fordítottak közül nagyon szeretem például Ulickaja néhány könyvét, például a Vidám temetés című kisregényét, az Elsők és utolsók című elbeszéléskötetét, vagy az utolsó nagyregényét, a Jákob lajtorjáját. Egyszerűen

magával ragad Ulickaja írói világa, az elképesztő mennyiségű emberi sors, amelyet ábrázol,

a mesélőkedve, a szereplőivel való szeretetteljes együttérzése. Nagy kedvvel olvastam és fordítottam Jurij Bujda Porosz menyasszony című elbeszélésciklusát, mert benne – Kalinyingrád, vagy ha úgy tetszik, Königsberg történetén keresztül – a történelmi elbeszélés új távlatait nyitja meg: amit nem tudunk (nem tudhatunk) egy város történetéből, azt legendákból, mítoszokból és fantáziánk termékeiből szőtt történetekkel kell pótolnunk. Élvezetes és tanulságos olvasmány volt számomra Jurij Poljakov két regénye, a Gödölye tejben és a Szökni szeretnék. Előbbi amiatt, mert elképesztő humorral megírva pontos képet fest korunk egyik nagy kérdéséről, a művészeti (benne az irodalmi) értékek mibenlétéről, illetve válságáról; a másik pedig amiatt, mert szintén remek humorral nagyszerű tablót fest a rendszerváltás körüli időszak Oroszországáról. Mély létkérdéseket feszeget Oleg Pavlov Orosz trilógia címmel megjelent regénytrilógiája – ezt a könyvet emiatt, és rendkívül gazdag, sokrétű művészi nyelve miatt kedvelem. Igazi kis gyöngyszemnek tartom a míves, már-már költészetbe hajlóan ízes nyelven, ugyanakkor finom humorral megírt Égből hullott három alma című regényt, az örmény származású Narine Abgarjan alkotását.

Oleg Pavlov

 

Kit volt a legnehezebb fordítani?

Az alaphelyzet az, hogy minden könyvet nagyon nehéz fordítani, mindegyiknek megvan a maga nehézsége. Néhány évvel ezelőtt belefutottam Alekszandr Tyerehov A Kőhíd című regényének fordításába – magam ajánlottam megjelentetésre a Helikon Kiadónak. Először is, véleményem szerint

ez a regény az új évezred orosz prózájának egyik legjelentősebb alkotása

– még ha az orosz kritikában időnként zsákutcának is érzékelik azt az irodalmi utat, amelyet a szerző a könyvében követ. A szerző szándékai szerint mockumentary, áldokumentum-regény műfajban megírt mű alapvető témája a történelmi múlttal – a regényben a 20. századi történelemmel – való szembenézés szükségessége és lehetetlensége. A súlyos történetfilozófiai kérdéseket felvető, ugyanakkor izgalmas krimit is kínáló regény elbeszélői módszere a Dosztojevszkij-féle polifónikus eljárást viszi a végletekig, és a legkülönfélébb betoldásokkal, közbeékelésekkel, nézőpontváltásokkal megvalósított narráció olyan bonyolult regénynyelvet teremt, amelynek magyarra fordítása – legfőképpen az orosz és a magyar nyelv grammatikai sajátosságainak különbözősége miatt – majdhogynem lehetetlen. Hogy sikerült-e magyarul élvezetes olvasmányt formálni belőle, azt az olvasóknak kell eldönteniük.

Úgy tudom, jelenleg egy Prilepin-szövegen is dolgozik. Miről szól a könyv? Hogy halad, mikor olvashatjuk?

Ahogyan az lenni szokott, több fordítói projektem fut párhuzamosan. Éppen az utolsó simításokat végzem egy rendkívül izgalmas Tolsztoj-monográfia fordításán: Pavel Baszinszkij Menekülés a paradicsomból című könyve Tolsztoj utolsó nagy tettének, híres-nevezetes „futásának” prizmáján keresztül mutatja be a nagy klasszikus életét és munkásságát. Reményeim szerint a könyv ez év második felében jelenik meg az Európa Könyvkiadónál. És dolgozom közben Zahar Prilepin nagyszabású regénye, A kolostor fordításán. A mű a Szolovkiban, egy volt kolostorban, még az 1920-as években létrehozott munkatáborban játszódik, vagyis lágerregény, amely az eddig ismertekhez képest más megvilágításba helyezi a GULAG világát, és bizonyos mértékig polémiát folytat mind Alekszandr Szolzsenyicin, mind Varlam Salamov lágertörténeteivel. A regény 2014-ben elnyerte az egyik legrangosabb orosz irodalmi elismerést, a Nagy Könyv-díjat és a Kairosz Kiadó gondozásában fog napvilágot látni, ideális esetben az év végén.

Összesen 16 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Burmin
2020. május 10. 17:31
Dmitrij Gluhovszkij nem említette. Kár. pedig a Metró regényei, a Szürkület, a Text, és most a Poszt a legkiválóbb íróvá emelik. Javaslom mindenkinek...
catalina9
2020. május 10. 14:26
Nem kifejezetten orosz ugyan, de ajánlom Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét című regényt. Megvan benne az igazi irodalom legfontosabb erénye - egyenesen szíven üti az embert. Nem könyv ugyan hanem film: A Csalóka Napfény c. Mihalkov film 2. 3. része. Sorozatban pedig, az utóbbi évek legjobbja volt a Csendes Don és az Anna Karenina.
Agnieszka
2020. május 10. 11:37
Nagyon szívesen próbálnék szerencsét ezekkel a regényekkel. Majd körülnézek, hogyan lehetne hozzájuk jutni. Nagy nép, nagy merítés. Kár, h. a történelem annyira szembefordított minket. Sok a nem felejthető. Ettől még lelkesen hallgatjuk pl. Csajkovszkijt, olvassuk a nagy Tolsztojt. Nem beszélve az előadó művészekről.
patkánynak sem nevezhető férgek
2020. május 10. 11:00
Csak van rengeteg kurva jó kortárs író. Akiket felsorolt Goretity, mind érdemes olvasni.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!