Harcok és temetők

Mostanában gyakran sétáltunk át hétéves kislányommal a helyi református temető dombján, amelynek szélén, a kaszálórét előtt a hajdani templom középkori romfala áll. Szorosan mellette orosz katonasírok mértanias csoportja.

Jövevény vagyok itt. De amióta kiköltöztünk ebbe az agglomerációs helységbe, mindig zavart a jelenléte: azt éreztem, a szovjetek, haditemetőjük pontos területének tapintatlan kiválasztásával belerondítottak a helytörténet, sőt a magyar történelem korábbi évszázadaiba is.

Utóbb ez változott. Azóta, hogy lányom a minap az ősz utolsó vadvirágaiból csokrot ejtett a parancsnoki sírra, kicsit jobban kezdem viselni a látványt.

Tegnap pedig – Halottak napja közeledtével – mi történt? Ahogy elhaladtunk a cirill betűs kőszálkák mellett, a kicsi, mintegy a Szeretet tábornokaként, szigorú hangon sorra rábökött a hadisírokra: „Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom...!”

Így tudtam lélekben hozzákapcsolni ezeket az orosz katonákat ahhoz a falusi magyar temetőhöz, ahol talán majd én is – másként jövevény, másként jó és rossz harcok vívója – nyugodni fogok.