Farkas járja az országot

Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban

M237

Tizenkét éves voltam, amikor életemben először – és eddig utoljára – farkasüvöltést hallottam. A Kis-Fátrában voltunk egy sítáborban. Leginkább sífutással múlattuk az időt, abban nem voltam igazán jó, és akkor még enyhén fogalmaztam. Vagyis talán jó lettem volna, de vacak sífutólécem volt, egy orosz faléc, aminek mindig ráragadt a hó a talpára, hiába vakszoltam. Folyton lemaradtam a többiektől egy másik fiúval együtt.

Az egyik ilyen nagy lemaradáskor hallottuk a farkasüvöltést az alkonyodó erdőben. Soha nem felejtem el. Persze megijedtünk, de a rémület mellett volt ott valami más is. Mintha egy Jack London-regénybe csöppentem volna. Akkor már olvastam A Vadon szavát, és igazán nem sok kellett hozzá, hogy az Északi-Kárpátok hegyvidékét Alaszkának lássam.

Akkor még nem volt szavam erre az érzésre. Megfordult a fejemben, hogy követni kellene a hangot, megkeresni a farkast, aztán…Fogalmam sem volt, hogy aztán mi történne.

Az ilyen érzéseknek nem sok köze van a rációhoz, egy gyerek pedig hajlamosabb átadni magát az ilyesminek, mint egy felnőtt, aki nyilván csak nevetne az egészen. Persze, követed a farkast, inkább menj lefeküdni. Amikor visszaértünk a turistaházhoz és elmeséltük, mit hallottunk, az edzőnk végig sem hallgatott, csak jól ledorongolt minket, amiért eltűntünk. Nem voltunk mi sportolónak valók, se én, se az a másik fiú.

Ez az egész csak arról jutott eszembe, hogy olvastam arról a farkasról, aki Svájcból indult el és most valahol a Mátra környékén, vagy már azon is messze túl jár.

Azt írom, aki, holott biztos úgy lenne helyes, hogy ami. De egy farkas nem ami, hanem aki. Egy giliszta sem ami, legalábbis a számomra nem.

Szokás vitatkozni azon, hogy van-e az állatoknak lelke. Azon is szokás vitatkozni, hogy van-e egyáltalán lélek. És ha van, hol van, és hová távozik el innen. Valószínűleg alig tudunk valamit a lélekről, és amit tudunk, az is csak a lélek legkülső szféráit érinti. A tudattalanról pedig végképp semmit sem tudunk. Carl Gustav Jung azt mondja, hogy a tudásunk olyan, mint amikor éjszaka egy zseblámpával világítunk az óceánon, miközben egy csónakban sodródunk, ki tudja, hová.

A farkas a svájci Graubünden kantonból tavaly nyáron indult el: azóta több mint 1900 kilométert tett meg, jelenleg az észak-magyarországi hegyeket, völgyeket járja. Mivel korábban jeladót raktak a nyakára, szépen látszik, merre jár. Útja elején háromezer méter fölötti magasságban is megfordult, autópályákon és vasútvonalakon kelt át, átúszott több folyót (legutóbb a Dunát, Vác környékén).

Ez a céltudatos irány nagyjából azt jelenti, hogy folyamatosan keletnek tart. De mit jelent az, hogy céltudatosan vándorol? Azt, hogy tudja, hová akar eljutni? Hogy kitűzött volna valamilyen célt maga elé? Hogy az Alpokból eleve így indult el, ezzel a folyamatosan a fejében lüktető felszólítással: csak keletnek, mindhalálig? Nyilván nem ezt jelenti.

A farkas útja eddig (via)

De hogy akkor mit jelent, arról fogalmam sincs. Leginkább éjszaka vándorol, napközben elrejtőzik valahol és pihen. A farkas egy éjszaka alatt képes akár száz kilométert is megtenni, ha úgy alakul. Mindez persze csak bulvár, érdekesség, semmi több. Ami megrendítő ebben az egészben, az csupán a puszta tény: egy magányos, fiatal farkas vándorol országokon át.

Elképzelem, ahogy egy bevásárlóközpont parkolója mellett somfordál el. Ahogy átszalad éjszaka egy autópályán, egy benzinkút közelében. Ahogy átvág egy vasúti töltésen, óvatosan lépkedve a sínek között. Elképzelem, de valójában nem tudom elképzelni. Amit a farkas jelent, azt nem tudom beilleszteni ezekbe a képekbe.

A bevásárlóközpont, az autópálya, a benzinkút, a vasúti töltés mind a farkas ellenében jött létre, nem eleve ezzel a szándékkal, de lényegében mégis. Ahol mindezek megjelennek, ott nincs többé farkas. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy

Sosem láttam farkast, csak a lábnyomát, tavaly télen, a Magas-Börzsönyben. Emlékszem, ahogy álltunk a nyom fölött a behavazott, kora reggeli erdőben. A nyom frissnek tűnt, alig néhány órával előttünk kóborolhatott arrafelé. Ahogy néztem a nyomot, eszembe jutott az a gyerekkori farkasüvöltés a Kis-Fátrában. Láttam magam a fenyvesben, vállamon a használhatatlan sífutóléccel. Harmincöt év telt el azóta, és azt az idők mélyén elsüllyedt gyereket csak egyvalami kötötte össze velem: az elragadtatás, ami a nyom láttán ugyanúgy átjárt, mint akkor, amikor a farkasüvöltést hallottam. 

Nem tudom, mit jelent a farkas. A különféle törzsi társadalmak számára valamikor jelentett valamit. Számomra is jelent valamit, de ezt a valamit már nem tudom megnevezni. Csak egy homályos érzet maradt belőle.

Vagy ahogy Weöres Sándor írja: 

„Valaki hí téged, valaki hí,
nem látta senki, elrejtik a fák,
előtted ring a hangja, mint a mécsvilág.”

Igen, talán ez a legpontosabb, ez a hívás. A farkas egyszerre hívás és emlékeztetés valamire, amit nem találok sehol, amit elvesztettem.

miközben céltudatosan vándorol egy irányba, ami rólunk már nem mondható el. 

Bárcsak ne akasztottak volna jeladót a nyakába. Bárcsak ne tudnánk arról, hogy merre jár. Akkor „csak egy rég-holt, távoli zene” lenne, ahogy Weöres írja. Zene, ami nemsokára végképp elenyészik a zajviharban.

Fotó: Wikipedia