Fake news a válság idején

A hazánkkal szemben oly’ gyakran vérszomjas véleményformáló nemzetközi elit újabb vörös posztót lát a magyarországi intézkedésekben és olyan hévvel kritizálják az Orbán-kormány eddig nagyon is eredményes védekezését, mintha más dolguk sem akadna az elmúlt száz év legnagyobb egészségügyi krízise közepette. Ahogyan az már csak lenni szokott, kevesen vették maguknak a fáradságot, hogy elolvassák a kérdéses rendelkezéseket, olyan kritikus pedig egyáltalán nem akadt, aki a magyarországi különleges jogrendek átfogó elemzésére vállalkozott volna. Sokkal egyszerűbb olyanfajta fake newst terjeszteni, hogy a Fidesz beszüntette a parlamentet, és választásokat soha többé nem tartva örökös hatalmat biztosított a miniszterelnöknek. Ezen kritikák azonban könnyedén cáfolhatóak, a probléma kizárólag az, hogy a tényeken alapuló értelmes elemzés általában csukott fülekre talál.

Van azonban a kritikáknak egy másik szintje is, ahol a cáfolat nem ennyire kézenfekvő. Ezek között kell megemlíteni mindenekelőtt a koronavírus törvény részeként elfogadott Btk. módosítást ért támadásokat, amely a korábban is létező rémhírterjesztés tényállást új rendelkezésekkel egészítette ki. A Nyílt Társadalom forrásaiból finanszírozott, magukat szakmai alapon működő jogvédőként beállító NGO-k nem engedhetik meg maguknak, hogy a mainstream média és a különböző politikai testületek által bőszen hirdetett fake newst terjesszék. Persze korrektséget ne várjunk tőlük: természetesen nem siettek cáfolni a fentebb részletezett nyilvánvaló hazugságokat, de – ezt ne vitassuk el tőlük – nem is hirdették azokat. Az ő kritikáik sokkal cizelláltabbak, bíborszínű jogi köntösbe bújtatottak, de mint azt lentebb részletesebb bemutatom, ugyanúgy nélkülözik a ténybeli alapot.  Mivel jogi(as) kritikákról van szó, természetesen a cáfolat sem nélkülözheti a „jogászkodást”, most mégis arra teszek kísérletet, hogy közérthető, de tényszerű formában mutassam be, miért igaztalanok azok a vádak, melyek szerint a rémhírterjesztés új esete aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát és folyamatos bizonytalanságban tartja majd a „független” sajtó munkatársait. Állításom nem kevesebb, mint hogy a magyar szabályozás semmivel sem homályosabb európai megfelelőinél; ebből következőleg, természetesen lehet azt állítani, hogy nem elég tisztázottak a fogalmak, de csak akkor, ha ugyanezen jogállamisági kritikák valamennyi európai országgal kapcsolatban elhangoznak.

A 2013 óta hatályos Btk. 337. §-a szól a rémhírterjesztésről, de a magatartás ezt megelőzően is bűncselekménynek minősült. A rendelkezés azt bünteti, aki közveszély színhelyén, nagy nyilvánosság előtt - olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére. kiindulópontunk, hogy ez a szabályozás nyilvánvalóan megfelel minden kritériumnak, hiszen sem most, sem korábban nem került a tettrekész kritikusok célkeresztjébe. Magukat komolyan vevő szakemberek számára eddig is egyértelmű volt, hogy a tényállás annyi korlátozást tartalmazott, hogy fel sem merülhetett a szakmai standardok szerint eljáró sajtómunkások tevékenységének a büntetése. Ahogy erre az utóbbi években természetesen nem is volt példa!

Milyen változás történt március végén? A jogalkotó új tényállással egészítette ki a meglévőt, mely szerint: „aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Miért volt erre szükség? Azt talán senki sem vonja kétségbe, hogy az információs társadalom korában egy-egy jól elhelyezett álhír katasztrofális következményekkel járhat, érdemben akadályozhatja, vagy akár el is lehetetlenítheti a védekezést, ez pedig járvány idején emberéletekbe kerül. A korábban meglévő tényállást viszont csak közveszély helyszínén lehetett elkövetni, tehát nem volt értelmezhető az egész ország területén jelenlévő járványra. Ezen a ponton joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem gondolt erre korábban a jogalkotó. Nos, a válasz, hogy azért, mert a demokratikus Magyarország történetében még sohasem volt ilyen helyzet, sohasem volt elrendelve különleges jogrend az ország egész területére. Ebből pedig az is következik, hogy bár a tényállás a veszélyhelyzet végével is a jogrendszerünk része marad, büntetni senkit sem lehet majd az alapján, csak akkor, ha újra rendkívüli jogrend lépne érvénybe.

A már eddig is meglévő tényálláshoz hasonlóan, itt is számos korlát érvényesül: a védekezés eredményességének akadályozására vagy meghiúsítására alkalmas való, el nem ferdített tény közlése nem büntethető, és az önmagában ártalmatlan valótlan tényekre vonatkozó kijelentések is büntetlenül maradnak.

Természetesen amennyiben egy sajtóorgánum valós tényeket közöl, még akkor sem valósul meg a bűncselekmény, ha az egyébként alkalmas a védekezés eredményességének akadályozására. Mindennek pedig szándékosan kell történnie, tehát – a jog nyelvén - az elkövető tudatának át kell fognia az állított tények valótlanságát, vagy elferdített voltát. Így nem vonható felelősségre rémhírterjesztésért az az újságíró, a valótlan információkon alapuló tényt állít, s erről nem volt tudomása, hiszen így szándéka nem is terjedhetett ki erre. Ezt megelőzően természetesen azonban mindent meg kell tennie a szakmai szabályok szerint annak érdekében, hogy az információ hitelességét ellenőrizze, tehát az újságírónak – ahogy általában is – kétségkívül felelősséget kell viselnie azért, amit leír, azonban ez különleges jogrenden kívül is igaz.

Ennyit tehát az elrettentő magyar jogszabályról. Most pedig nézzük meg hogyan szabályozzák mindezt más európai tagállamokban. Érdemes elsőként is rámutatni a német büntetőtörvénykönyvre, amelyben a „köznyugalom veszélyeztetése bűncselekmény elkövetésével fenyegetőzés útján” címet viseli [126. cikk] a köznyugalmat védő tényállás, és elkövetési magatartás tekintetében ugyan különbözik a magyar szabályozástól, de az elkövetési mód a magyarhoz hasonló, sőt az újonnan bevezetett rendelkezésénél is tágabban értelmezhető, ugyanis a „köznyugalom megzavarására alkalmas módon” történő megvalósítás alapozza meg a büntetőjogi felelősséget. A magyar megfelelőjével szemben, a német jogszabály nem jeleníti meg feltételként a nagy nyilvánosság előtti elkövetést.

Ennél is tágabb értelmezésre ad lehetőséget a francia Btk. [322-14. cikk] mely „büntetni rendeli mindazon valótlan információt tartalmazó kommunikációt vagy híresztelést, amely alkalmas arra, hogy kialakítsa a meggyőződést arról, hogy bármilyen emberre veszélyes megsemmisülés, megrongálódás vagy károsodás megtörténhet vagy már megtörtént”. Az elkövetési magatartás tehát a magyarhoz hasonlóan a franciák esetében is valótlan tényállítás, vagy híresztelés, az elkövetés módját pedig még a magyar szabálynál is tágabban határozták meg, hiszen arra kell alkalmasnak lennie, hogy az ott felsorolt események megtörténnek vagy megtörténhetnek. Nincs azonban meghatározva, hogy ezek az események kettő, vagy több embert érinthetnek-e, illetve, sem az elkövetés helyszíne, sem annak további módja nem szerepelnek a tényállásban, ellentétben a magyarral, ahol az első alapesetében megjelenik a „közveszély színhelye”, és mindkét alapesetben a „nagy nyilvánosság”.

A máltai büntetőtörvénykönyv 82. cikke a „valótlan hírek terjesztését” rendeli büntetni a köznyugalom megzavarása körében, az elkövetés módjaként pedig azt jelöli meg, hogy ezek a valótlan hírek „valószínűsíthetően a közvéleményben riadalmat keltenek, vagy megzavarják a közrendet, a köznyugalmat vagy közfelháborodást váltanak ki”. Az elkövetési magatartás a magyarral gyakorlatilag megegyezik, ugyanakkor a büntetőjogi felelősség valószínűségre való alapozása kapcsán határozottan állítható, hogy az nem jelöl ki a magyar szabályozásnál szigorúbb értelmezési tartományt.

A litván Btk. vonatkozó tényállása (285. cikke) a „[v]alótlan hírverés a közösséget fenyegető veszélyről vagy katasztrófáról címet viseli” mely az elkövetési magatartást „jelentős létesítményt fenyegető veszélyről vagy egyéb súlyos katasztrófáról való valótlan hírek terjesztésében” jelöli meg és egyik alapesetében az is megjelenik, hogy ez „nyilvános zavart okoz”, vagy „nemzeti jelentőségű létesítmény” működését zavarja. A „nyilvános zavart okoz” kitétel a magyar törvény első alapesetével egyező, a második alapeset tekintetében pedig tágabb értelmezésre ad lehetőséget még úgy is, hogy a litván szabály esetében az elkövetés eredményeként, míg a magyar esetében az elkövetés módjaként jelenik meg.

A cseh büntetőtörvény (357. cikk) „riasztó hírek terjesztésének” tényállása akkor valósul meg, ha az elkövető „meghatározott területen a társadalom egy részét érintően, komoly aggodalmat kelt” azzal, hogy „valótlan híreket terjeszt”. A „komoly aggodalom” szintén elég absztrakt fogalom, mely tág értelmezésre adhat lehetőséget, s tekintettel arra, hogy a komoly aggodalom keltése a cselekmény eredménye, a valótlan hírek terjesztése és az aggodalom keltése közötti ok-okozati összefüggés megvilágítása komoly kihívás elé állíthatja a jogalkalmazókat.

A nagy nyilvánosság követelménye egyedül a svájci Btk.-ban jelenik meg, melynek közrend elleni bűncselekményeket tartalmazó címe büntetni rendeli a „nagy nyilvánosság előtti félelem és riadalom keltését”. Az elkövetési magatartás az élet, testi épség vagy a tulajdont fenyegetése, vagy ezeket az veszélyeztető esemény látszatának keltése. Több állam – ilyen Litvánia, Norvégia, Csehország vagy Svédország – a vonatkozó tényállásban az elkövetési magatartás eredményeként a hatóságok intézkedését határozza meg, míg más államok esetében – Magyarországhoz hasonlóan – ilyen eredmény meghatározására egyáltalán nem került sor. Ezek közé tartozik Németország, Franciaország és Málta is. A kritikák jóval kisebb része rója fel a magyar szabályozás hibájaként a büntetési tétel túlságosan szigorú voltát. Ezzel kapcsolatban egyfelől érdemes leszögezni, hogy például Dánia éppen a járványhelyzettel összefüggésben emelte nemrég a saját rémhírterjesztésre vonatkozó büntetési tételét a korábbi duplájára, ám ezzel senkinek sem volt problémája. Másfelől hangsúlyozandó, hogy a kiszabható büntetés szigorú, vagy enyhe mivolta nagyon is szubjektív kategória. Véleményem szerint, ha valaki az elmúlt száz év legsúlyosabb járványa közepette azért terjeszt álhíreket, hogy a védekezést akadályozza, az olyan komoly bűncselekmény, amellyel szemben a maximálisan kiszabható öt év is enyhének tűnik a társadalom többsége számára. Persze megszokhattuk már, hogy a társadalom igazságérzete hidegen hagyja Magyarország vádlóit: gondoljunk csak a tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel, vagy a börtönkártérítésekkel kapcsolatos vitákra.

Ezeket nem újra megnyitva rögzítsünk ehelyütt annyit, hogy a kritikák kereszttüzébe került magyar szabályozás semmilyen elemében nem tér el kirívóan más európai államokétól. Az egyes országok szabályozási koncepciói ugyan eltérőek, de a magyar rémhírterjesztés tényállásának szinte minden elemére található nemzetközi példa.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.