Demokratizációs folyamat vagy tartóssá vált anarchia? Tíz évvel az arab tavasznak nevezett eseménysorozat után szakértők elemezték Észak-Afrika és a Közel-Kelet országainak mai állapotát. Pénzváltó Nikolett és Veres Kristóf tudósítása.
Nyitókép: Aleppo romjai
„Történelem számokban – az arab tavasz 10. évfordulója és arab tavasz 2.0” címmel tartott online konferenciát a Migrációkutató Intézet. A két panelből álló, neves külföldi szakértők bevonásával megrendezett konferencia tíz évvel az arab tavasz néven elhíresült tüntetéshullám kezdete után tekintett vissza a Közel-Keleten és Észak-Afrikában lezajlódott, valamint jelenleg is zajló folyamatokra és értékelte azokat.
A rendezvényt Trócsányi László európai parlamenti képviselő, korábbi igazságügyi miniszter nyitotta meg, aki Marokkó jelentéstevőjeként és Libanon árnyék-jelentéstevőjeként is kiemelten figyelemmel követi a térségben zajló folyamatokat. Előadásában emlékeztetett, hogy az egyes tagállamok eltérően látják a déli szomszédság szerepét, az Európai Unió ezért nincs könnyű helyzetben, amikor definiálnia kell a közös prioritásokat. Felhívta a figyelmet arra, hogy az észak-afrikai államok hídszerepet is betöltenek Európa és a Száhel-övezet között, ezért
Éppen ezért az Európai Uniónak a Maghreb és a Masrek térséget együtt kellene néznie Afrikával, a déli szomszédságpolitika nem szűkíthető le az euromediterrán együttműködésre.
Az arab tavasz egy demokratizációs folyamatot indított el, a stabilizációhoz azonban időre van szükség. Az Európai Unió és tagállamainak felelősségét nem szabad lebecsülni. Sok kérdést kell újragondolni a Földközi-tenger mindkét oldalán. Trócsányi László úgy fogalmazott: Európának nem kellene a tanár vagy a prédikátor szerepét játszania a déli szomszédokkal, csak egy egyenlőségen alapuló partnerség vezethet gyümölcsöző együttműködéshez. Európának azt is fel kell ismernie, hogy olyan államok, mint például Kína vagy Törökország erőteljesen megjelentek a déli szomszédságunkban. Az Európai Uniónak, ha hiteles akar maradni, meg kell változtatnia az attitűdjét, és figyelembe kell vennie azt is, hogy déli szomszédjaink hogyan látnak minket és a jövőbeli együttműködést.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, N. Rózsa Erzsébet felelevenítette, mely országokat érintette a tüntetéshullám, és felvázolta, milyen gazdasági-társadalmi okok vezettek a nyugati „demokratizáció” narratívájának kontextusában zajló megmozdulásokhoz. A patrimoniális társadalmakat nem először érte kihívás, 2011-ben egy alulról kiinduló demokratizációs folyamatot láthattunk. Az utcára vonuló emberek azonban nem szerveződtek politikai aktorokká, pártokká, így
Az elmúlt időszakban végbement változások közül ki kell emelnünk, hogy az arab államok identitása megváltozott, felerősödött a területi államhoz kötődő nemzeti identitás. Egységes arab pozícióról, illetve politikai értelemben egységes arab világról egyre kevésbé beszélhetünk.
Rend és rendetlenség
Gamal Selim, a kairói Egyiptomi Brit Egyetem oktatója Egyiptomról beszélve elmondta, hogy Hoszni Mubárak hatalmának megdöntése után a várakozásokkal szemben sokkal erőteljesebb volt a folytonosság a bel- és külpolitikában is, mint a változás. A Muszlim Testvériségnek nem sikerült megoldania azokat a problémákat, amelyek a 2011-es tüntetésekhez vezettek. Abdel Fattáh asz-Szíszí elnöksége alatt sikerült elérni a 2011-es tüntetések két fontos követelését: gazdasági-társadalmi reformokat, valamint Egyiptom regionális és nemzetközi szerepének, külpolitikai mozgásterének helyreállítását. Bár a demokrácia valóban stagnál, a szabadságjogok pedig nem mindig érvényesülnek korlátlanul, Gamal Selim szerint mindezt a terrorizmus elleni harc kontextusában kell értelmezni. A 2011-et és 2013-at követő instabilitás után az egyiptomiak többsége is tolerálja, illetve támogatja az esetenkénti kemény fellépést, mely szükséges a rend és stabilitás visszaállításához.
A Migrációkutató Intézet munkatársa, Sayfo Omar elsősorban a menekültválság szempontjából mutatta be a szíriai eseményeket. Előadása kezdetén ismertette a szíriai konfliktus gazdasági-társadalmi gyökereit. Emlékeztetett, hogy a háború következményeként 5,6 millió szíriai vált menekültté és további 6,1 millió belső menekültté. A szíriai rezsim jelenleg az országnak mintegy 70%-a fölött gyakorol ellenőrzést.
Az emberek mintegy fele munkanélküli, a szír font pedig a háború kezdete óta értékének 99%-át veszítette el. Az országból elmenekültek többsége rezsimellenesnek tekinthető, a szír kormánynak így nem is áll érdekében, hogy ezek az emberek hazatérjenek. Sőt, az utóbbi években több olyan jogszabályt is hoztak, amelyekkel lényegében ellehetetlenítik a visszatérésüket, állampolgársághoz és tulajdonhoz való jogukat.
Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója emlékeztetett, hogy Líbiában 2011 óta már három háború zajlott le. A helyzet kialakulásáért egyaránt felelősek a kizárólag saját érdekeiket követő különböző helyi szereplők, a konfliktusban résztvevő államok, valamint az éppen a távollétével kitűnő Európai Unió – noha utóbbi lenne a legérdekeltebb egy stabil Líbiában, illetve általában a stabilitásban közvetlen szomszédságában. Marsai rámutatott, hogy a felmérések szerint a líbiai emberek egy egységes országot és erős központi hatalmat szeretnének. A közeljövőt illetően ugyanakkor nem lehetünk túl optimisták. Hiába írtak ki 2021 decemberére választásokat Líbiában, az elmúlt években már számos hasonló kísérlet történt, és egyik sem volt képes tartós stabilitást teremteni.
Az arab tavasz eseményei
(infografika hetilapunk januári, nagy arab-tavasz elemzéséből, Sayfo Omar tollából – jobb egérgombbal nagyítható)
Nincs arab tavasz 2.0?
A konferencia második paneljét Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem akadémiai műhelyekért felelős rektorhelyettesének előadása vezette fel. Kiemelte, hogy a 2018-ban kezdődött demonstrációk kapcsán több okból sem lehet arab tavasz 2.0-ról beszélni. Egyrészről a Közel-Keleten és Észak-Afrikán végigsöprő újabb tüntetéshullám a 2011-es arab tavasz által elindított politikai folyamatok egyenes folytatásának tűnik, másrészről beleillik a 2019-ben kezdődött globális elitellenes demonstrációk sorozatába is. Jelenleg nincs olyan politikatudományi elmélet, amelynek a fogalomkészletével kielégítően le lehetne írni az arab országokban 2011-ben kezdődött folyamatokat. A számos külső és belső tényező folyamatosan változó kölcsönhatása miatt jelenleg
Annette Weber, a berlini SWP kutatója előadásában a 2018 decemberében Szudánban indult tüntetéssorozat sikerességének okait és következményeit mutatta be. Az országban történt korábbi demonstrációkkal ellentétben a legutóbbi tüntetéssorozat nem korlátozódott a nagyobb városokra, hanem az ország szegényebb, vidéki területeire is kiterjedt. Ezen túl a fiatal férfiak mellett nők és velük együtt gyermekek is nagy számban az utcára mentek, végezetül a demonstrációk nagyrészt békések maradtak. 2019 júliusában a végig a tüntetők oldalán maradó hadsereg, valamint a változásban érdekelt civilek ernyőszervezete a hatalom átmeneti megosztásáról, valamint 39 hónapos demokratizációs átmeneti időszakról állapodott meg. A haderő és a civilek közötti szokatlan hatalmi egyensúly csak akkor tud majd tartósan stabil maradni, amennyiben az mindkét fél számára hosszabb távon előnyös lesz.
Az iraki politikai folyamatokról Dr. Walter Posch, az osztrák Védelmi Akadémia munkatársa beszélt: kiemelte, hogy a fejlemények csak az országot ténylegesen irányító klánok és nagycsaládok viszonyrendszerében értelmezhetők. Utóbbiak közös jellemzője, hogy egyrészről mindegyik működtet egy politikai gépezetet, másrészről mindegyik rendelkezik saját milíciával is. Ezek a milíciák kettős szerepet töltenek be: bevethetők biztonsági erőkként, valamint maffiaként is működhetnek. Ennek következményeként
Irakban a tartós stabilitás nem képzelhető el a szunnita kisebbséggel való kiegyezés nélkül.
Algériáról is szó esett a konferencián: Yahia Zoubir, a Kedge Business School oktatója előadásában hangsúlyozta, hogy Algériát elsősorban azért kerülte el 2011-ben az arab tavasz, mert a rezsim az ország jelentős olajbevételeivel kooptálni tudta a civil társadalmat. A 2014-es olajárzuhanás óta azonban erre a rendszer egyre kevésbé tűnik képesnek, ráadásul a hatalmon lévők nagyrészt elvesztették a legitimitásukat a fiatalok szemében. 2019 februárjában a békés demonstrációk eredetileg azért indultak, hogy a négy ciklust kitöltő Abdelaziz Bouteflika elnök ne indulhasson ötödik alkalommal az elnökválasztáson. A tüntetések ugyanakkor tovább folytatódtak azután is, hogy a hadsereg nyomására az elnök lemondott, és a demonstrálók az Algéria 1962-es függetlenedése óta változatlan politikai rendszer teljes reformját követelték. Ezen túlmenően a tüntetők elutasították, hogy a rezsim bonyolítson le egy előrehozott választást – ha azonban mégis tartanának egyet, az akár az iszlamisták erősödéséhez is vezethet, ugyanis jelenleg ők Algériában a legszervezettebb politikai erő.
Az előadók egyetértettek abban, hogy az arab tavasznak nevezett eseménysorozat hatásai napjainkban is erősek, és az általa vert hullámok továbbra sem ültek el a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.
Kinek miért nem érdeke az eszkaláció? Milyen stratégiát követ Izrael és Irán a csapás-válaszcsapás eseményláncolatban? Milyen geopolitikai következményei vannak a konfliktusnak a Közel-Keleten? Egy Irán- és egy Izrael-szakértőt kérdeztünk podcast-műsorunkban.
Az Egyesült Államok már közölte, hogy nem az amerikai hadsereg áll a támadás mögött.
Támadása után Irán a nyílt hadviselés legitim célpontjává vált, a nukleáris létesítmények is.
Jó vagy rossz kompromisszum született a múlt héten az Európai Parlamentben? Az új, egységes szabályozás vajon megoldja az Európát fenyegető tömeges bevándorlás ügyét? Egy jogászt és egy migrációkutatót kérdeztünk podcast-műsorunkban.
A miniszterelnök kedden az európai vezetőkkel fogja áttekinteni a kialakult háborús helyzetet Brüsszelben.
Daniel Hagari, az izraeli hadsereg (IDF) szóvivője vasárnap reggel bejelentette, hogy az Izrael ellen indított rakéták és drónok kilencvenkilenc százalékát elfogták.
A francia elnök szerint meg kell vizsgálni, hogy milyen megoldások adhatnak valódi védelmet a kontinensnek.
Az MCC főigazgatója szerint a vita megszűnése rossz hatással lesz a tudományra, a gondolkodásra és az intellektuális fejlődésre is.
