„Felmerült bennem, hogy mégis ki figyel meg kit” – kipakol az Afganisztánt megjárt magyar

Hogyan került Afganisztánba?

Szentendrén végeztem a tiszthelyettes-képző iskolát, majd Tatán voltam hivatásos katona. Leszerelés után mentem ki egy security céggel. 2009-2012 között szolgáltam Afganisztánban, a holland nagykövetséget őriztük. A hollandok ugyanis nem bíztak az afgánokban, akikből amúgy az őrség nagy részét toborozták. A sajátjaik viszont túl drágák lettek volna, ilyen létszámban meg főleg, úgyhogy

Mennyire volt érezhető ekkor már a fenyegetettség? Az Indexen egy szintén Afganisztánban szolgált kollégája mesélt arról, hogy ki sem mehettek az utcára.

Az utolsó időkben biztos változott a helyzet, meg őket beköltöztették a nagykövetségre. Mi a városban laktunk a helyiek között két vendégházban. Mondjuk az óvatosság akkor sem ártott, olyan dolgokból lehetett baj, amikre az ember nem is gondolna. Például szemben velünk egy tálib család lakott: én három hete voltam csak az országban, alapból a hátsó házban voltam elszállásolva egy kis szobába harmadmagammal, aztán az utcafronti szoba megürült és átköltözhettem. Ott volt erkély is, kicsit kimentem levegőzni éjszaka.

hogy ki mert rájuk leskelődni és megfigyelni a házból, mert ha még egyszer meglátják, felrobbantják a házat, meg effélék. Én mondjuk be sem láttam hozzájuk, s legfeljebb pár percet voltam kint, szóval így felmerült bennem, hogy mégis ki figyel meg kit.

De amúgy tudták egyáltalán, hogy önök kicsodák?

Hivatalosan, papír szerint orvosok, mérnökök meg tanárok voltunk, hogy a helyiek jobban elfogadjanak.

S a hollandok hogyan bántak önökkel?

Amikor kikerültem, elég nagyképűek voltak, azért éreztették, hogy ők nyugatiak, mi meg nem, meg hát ők a testőrséget adták főleg – persze ők meg angol cég papírjával, nem mondom, 12 ezer eurós havi fizetéssel, hathetes váltásokban. Nyilván ez egy kicsit drága volt, szóval később leváltották őket testőrtanfolyamot végzett, sima holland katonákra, jóval kevesebb pénzért; de mi az első brigáddal találkoztunk, azok meg eléggé beképzeltek voltak. Aztán az év szeptemberében egy trotillal megrakott kocsival robbantottak egyet a szomszédos indiai nagykövetség kapujában: szerencsére csak a beléptető folyosóig jutottak, de így is többen meghaltak.

mehettünk velük sűrűbben például lőgyakorlatra, a város szélén levő lőtérhelyre is.

Azért az a robbantás elég forró helyzetnek tűnik.

Az is volt, légvonalban száz méterre, ha volt a felrobbantott épület. Betonfalak ide vagy oda, olyan nyomást kaptunk, hogy utána is fájdalomcsillapítóval vészeltem át a napot. Az egyik kinti őr meg a golyóálló mellényének köszönheti, hogy felfogott egy elég komoly repeszt.

Volt egy másik meredek eset is, amikor összehangolt támadásokat hajtottak végre több épület ellen. Mi a lövések hangjára felmentünk közvetlenül utána a szállás tetejére, és észrevettük, hogy egy régi angol erődítésnél ott üldögélt egy fehér ruhás fiatal srác, és csak nézegetett felénk békésen, miközben pár utcányival arrébb füstoszlopok emelkedtek az égnek. Nyilván tudták, hogy fehérek vannak a vendégházban, ő meg gyanús, hogy őrszem volt.

Hogyan telt el egy nap, amikor a hollandokat őrizték?

Eleinte három helyen voltak magyar, úgynevezett szupervízorok, a követségen nyolc-, a másik két helyen tizenkét órás váltásokban, egy műszakban kettesével. Később már csak a követségre szorítkozott az őrzés, viszont oda négy magyar kellett egyszerre, azaz bővült a létszám és komolyabb fegyverzetet is kaptunk. Maga a követség egyébként Kabul zöld zónájában volt, eleve fokozottan őrizték a környéket, két őrzött útszakasz között volt a követségi épület. Két bejárata volt: a főbejárat elég komoly volt, 50-60 métres folyosó vezetett be az útról, kétoldalt betonfal, őrtornyok. Három helyen le is lehetett zárni ezt a szakaszt vas zsilipkapuval. Amúgy az egyik évben a holland nagykövetséget minősítették a legbiztonságosabb európai nagykövetségnek Kabulban, ez azért elismerés nekünk is.

Nincs valami nagy véleménnyel az afgánokról.

Én nagyon sokkal beszélgettem, mert ugye mégiscsak össze voltunk zárva, egyik-másik még értelmesebb volt, de én úgy állapítottam meg, hogy egy felnőtt afgán ember fejben ott van nagyjából, ahol egy magyar ötödikes, hatodikos általános iskolás.

Min múlik ez, az oktatás hiányán?

Szerintem ez alapintelligencia kérdése. Azon egyáltalán nem is csodálkoztam, hogy próbáltak felmászni a felszálló repülőgépre; azt nem értették, hogy nálunk miért nincs rokonságon belül házasság meg gyerek, náluk meg unokatestvérek simán házasodnak, és a srác nem értette, hogy ezen mit problémázok, a vér miatt? És akkor csodálkoznak, hogy milyen sok fogyatékos gyerek születik. Volt 2011-ben a nagy holdfogyatkozás, még az okosabb kisfőnöknek – aki volt talán nyugaton is – sem tudtuk elmagyarázni, hogy ez egy természetes dolog: eltakarja a másik bolygó a holdat – erre mondja, „dehogy, ezt miért mondjuk, itt a világvége, mind meghalunk, egy farkas lenyeli a holdat”, és egész éjjel kántálták az Allahjuknak a fohászkodást, hogy mentse meg őket, aztán mit adott isten, hajnalra jön vissza a Hold,

Fél éjszaka nem aludtam, mert nyitva volt az ablak a melegben, mert a szomszédnak kint volt az imaszőnyege, és egész éjszaka ordított.

A körülmények milyenek voltak?

Csatornázás semmi, az utak nagy része poros, mocskos, sáros. Cső vezetett ki a ház falából, ott folyt ki a szennyvíz, szépen megszáradt, aztán porként lélegezhettük be. Aki abba születik, annak nem gáz, de nálunk havi szinten voltak megbetegedések ilyesmik miatt. Persze angolvécé sehol, mentek a pottyantósba, vitték a kis kancsóikat. Nagyon sok vályog- meg sárház volt, pedig ez a főváros. Durva volt a kontraszt, mert a poros, mocskos, lepukkant házak mellett láttuk, hogy a pénzes embereknek viszont puccos házuk volt, kerttel, medencével. Mi amúgy sokat mászkáltunk a városban, felvettük a porosabb, szakadtabb ruhákat, hagytunk borostát, baseballsapkát vettünk, aztán mentünk ki.

Ezek szerint ki lehetett menni rendszeresen is a helyiek közé.

Akkor még igen. S nem messze tőlünk volt egy piac,

a ruhákon meg még ott volt az árcédula, hogy 39.90 dollár, feléért, harmadáért vittem el. Eleinte még be tudtunk menni az amerikai táborba, ott volt rendes nyugati kaja, mozi, bevásárolhattál, ruhákat, kaját, vitamint, aztán pár hónap után szigorítottak. A piacra sokszor mentünk gyalog ketten-hárman vagy helyi taxival. Nyilván ez nem tetszett se a hollandoknak, se az afgán főnökségnek: néha, ha voltak melegebb helyzetek amúgy a városban, egy-egy hétre bent fogtak, de nem tudtak lekorlátozni, csak ha volt valami tré a városban. Nyilván minimum két ember mehetett. De olyan utcákban voltunk, olyan helyeken… folyt orrba-szájba minden lé, a sárházak előtt ültek az emberek, csinálták a cipőket meg fazekakat, gumisok kint az út szélén, mellettük hordókban üzemanyag.

Milyen volt maga az általános közbiztonság?

Rendőri ellenőrzési pontok voltak pár száz méterenként azon a részen, ahol mi laktunk, illetve a követséghez vezető úton, és az út szélén voltak a konténerek, ahol aludhattak is ezek a rendőrök. Szóval látszólag minden rendben volt, de mégis sokan kábítószereztek is közülük: 

Pedig elég veszélyes, már ránk nézve.

Önökre nézve?

Igen. Amikor például egy afgán rendőr van behasisozva: egy ilyen állított meg, látta, hogy fehérek vagyunk, lóvét akart, ki akart rángatni, már csőre is húzta a kalasnyikovot, de szerencsére az afgán sofőr megbeszélte vagy lefizette… A legdurvább ilyen élmény az volt, amikor még egy vendégházat is őriztünk az amerikai nagykövetségnél. Volt egyszer valami lezárás, s kijött velünk a kinti magyar kisfőnök, aki beszélte a helyi pastu nyelvet, hogy elsimítja a dolgot a vendégházig. Igaz, minden checkpointon átengedtek, az utolsó előtti állomásnál viszont már elszakadt nála a cérna a kisfőnöknél is, felemelte a hangját, mire látom a szemem sarkából, hogy csőre húzza a kalasnyikovot az egyik ott guggoló afgán srác, méghozzá ránk, így inkább szóltunk neki, hogy nem éri meg tovább vitatkozni, szépen lehiggadva megbeszéltük a dolgot és továbbálltunk.

Azaz megúszták.

Meg. Nem úgy, mint mondjuk az a libanoni étterem, ahol 2009-ben karácsonyoztunk, azt pár évre rá felrobbantották, pedig amúgy az amerikai nagykövetséghez vezető, szigorúan őrzött úton helyezkedett el. De az egyik bevásárlóközpontot vagy boltot, ahová szoktunk járni – három volt, ami nagyjából európai szintű bolt, Milka csokival meg mindenfélével –, ott is kifigyelték a tálibok az egyik amerikai cég vezetőjét, azt is felrobbantották.

Akkor nem volt életbiztosítás amerikaiakkal haverkodni.

Nem, mert

Az oroszokat sem szeretik, de volt valami tisztelet, hogy azok legalább nem afgánokkal csináltatták a táborok külső őrzését, hogy először az afgán hulljon. Az amerikai konvojnál, ha harminc méternél közelebb mentél, már rád volt húzva a fegyver nálunk is, az afgánok nem szerették őket.

Minden fehér emberre kiterjesztették ellenszenvüket?

Nem tudom; a boltokban kedvesek voltak velünk, minket sokan oroszoknak néztek, de még az ugye a jobb. És a melóban is mi az afgánok kisfőnökei voltunk, szóval muszáj is volt jó viszonyban lenniük velünk, annyira nem éreztették velünk a kérdést, hogy mit keresünk az országukban. Az meg egy másfaja veszélyhelyzet volt, amikor néhány hónap után az egyik ilyen bevásárlóközpontban elbámultam egy fiatal, csinos afgán csajon, aztán a kolléga bökdösött, hogy fejezzem be, hát ott a családja, és nem éppen szépen néznek rám. Azt ugyanis nem nézték jó szemmel, ha egy fehér egy afgán lányra rámosolyog vagy netán még beszélnének: az apa vagy a testvérek jelezték volna, hogy ez zsákutca, haver.

Tud olyat, akinek sikerült egyáltalán?

Nem igazán, illetve egyet mégis, de nem közülünk: egy angol származású férfi, aki amúgy rendszeres látogató volt a holland nagykövetségen, már nem emlékszem, milyen rangban, éppen azt az afgán lányt vette el, aki amúgy a személyi átvizsgálásokat végezte egy időben a követségen. A lány jól beszélt angolul, jól szituált családból való volt, el is költözött a férjével együtt Nagy-Britanniába. Ha már nők, másról tudok:

volt még medencés szórakozóhely is, ahol lehetett alkoholt inni, bűnhideg volt a medence, de legalább volt. Meg volt egy oroszok által bérelt helyiség, ahol kínai hölgyek kényeztették az oda betérőket: volt, aki így próbálta megoldani a helyzetet, de nem volt túl olcsó.

Az is meglepő, hogy lehetett alkoholt kapni.

Amikor kimentem, még 55 dollár volt egy tálca 0,33-as Heineken vagy Tuborg, ez 2012-re már 75-80 dollár volt, szóval lehetett venni, kérdés, belefért-e.

Mit ettek egyébként?

A szálláson három afgán ember ki volt nevezve szakácsnak: csirke és rizs általában volt az étlapjukon, néha volt marha. A helyi kenyerük nagyon finom volt, reggelire azt ettük, sajtot, tejet, száraz süteményeket; leveseik is voltak, egész jók, tojás, saláta is volt szinte minden nap. De otthonról mindig tankoltunk konzerveket, kolbászt.

S hogy került végül haza?

Folyamatos volt az emberhiány,

Meg elvárták, hogy menjünk ki szombatonként lőni, közben angolozzunk, edzzünk. Egy ember közben mindig ki volt esve a már említett betegségek miatt, és mivel mi exkatonaként, exrendőrként, exlégiósként, ilyenekként voltunk kint, jeleztük, hogy ezt így nem lehet. Végül kijöttek sumákban néhány új emberrel, és egyből adhattuk le a szolgálatot. A reptéren kaptuk vissza az útlevelünket, a jegyet meg a pénzt, hogy biztosan elmenjünk. Aztán eltelt pár hét és kiderült, hogy az újak mindent megkaptak, amit mi ki akartunk harcolni: több fizetést, jobb ellátást. Mi négy hónaponként akartunk egy hónap hazajutást – az addigi 6-1 arány helyett – ők háromhavonta járhattak haza. Úgy látszik, ez így működik.