Gombafej úr különös élete – Paul McCartney 80

2022. június 18. 18:45

Nyolcvan éve született Paul McCartney, aki hatvan éve uralkodik a rockandroll és a popzene fölött, egyfajta legendává nemesült, de megközelíthető pop-napkirályként.

2022. június 18. 18:45
null
Rajcsányi Gellért
Rajcsányi Gellért

Nyitókép: Paul McCartney egy 2017-es koncertjén (Kamil Krzaczynski / AFP)

 

When I'm Sixty-four – amikor én 64 leszek... énekelte a 25 éves Paul McCartney a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club lemezen, néhány nagyon elszállt felvétel között egy szándékoltan nosztalgikus, öregecskés, kuplészerű dalban, elképzelve, milyen lesz öregnek lenni és milyen lesz akkor szeretni – ha lesz kit.

A dalt a kis Paul kábé 14 évesen írta, 1956 tavaszán, valahol egy szürke liverpooli sorházas utcácskában, a rockandroll korszak előtt, a hippikorszak előtt, a magyarok forradalma előtt, az űrkorszakot megnyitó Szputnyik-fellövés előtt – valahogy mindenek előtt, kivéve Erzsébet királynőt, aki már akkor is uralkodott, természetesen. 

McCartney most 80 éve született, 70 éve uralkodik a királynője,

ő maga meg 60 éve uralkodik a rockandroll és a popzene fölött,

egyfajta legendává nemesült, de még mindig köztünk élő, ráadásul meglehetősen megközelíthető pop-napkirályként.

Annyira megközelíthetően, hogy két nappal mai 80. születésnapja előtt épp New Jersey-ben lépett fel az aktuális turnéján, több mint két órát játszva és 40 (negyven!) dalt eljátszva mérföld hosszúságú munkásságából – a Can't Buy Me Love-val kezdve és a Beatles The Endjével végezve, olyan meglepetésvendégekkel, mint Bruce Springsteen vagy épp Jon Bon Jovi.

Paul McCartney egy idei koncertje

 

Nem lett hát mamuszos, otthonülős, kertészkedős öregsége sem 64, sem 80 éves korára Paul McCartney-nak. Most is árad belőle a zene, árad, amióta vagy 70 éve apja biztatására elkezdett otthon klimpírozni a családi pianínón. Na persze, könnyen árad a zene belőle, hiszen ír volt a család, Angliába szakadt írek, akiknek ugyan kemény melós élet jutott, de a zenétől nem voltak hajlandóak megfosztani magukat. A kis Paul sem fosztotta meg magát tőle – és mi mindent kapott aztán tőle a világ!

Tizenöt évesen találkozott egy másik ír kölyökkel a liverpooli utcákon, egy bizonyos John Lennonnal, aki már rockandrollt játszott a saját bandájával, bevették Pault is, és úgy tűnik utólag, nem bánták meg. Igaz, McCartney apja

a bandázó fiúk kapcsán megjegyezte: John Lennon még jó sok bajba belekeverheti Pault... 

A zenekar egy évvel később bevette a még kölyökebb George Harrisont, 1960 nyarától már Beatles néven zenéltek, jöttek a hamburgi éjszakák, jött a zenére föltett karrier, beszállt a buliba Brian Epstein menedzser, aztán Ringo Starr érkezett a dobok mögé – és most 59 éve, 1963-ban a Beatles áttört Angliában, egy évvel később meg Amerikában. A többi (pop)történelem.

Ötvenkilenc év... a Beatles áttörése előtt 59 évvel 1904-et írtunk – hova tűnt már a hatvanas évekre a viktoriánus korszak világa? És akkor

miért van még mindig velünk, bennünk, körülöttünk ma a hatvanas évek,

kiirthatatlanul, megváltoztathatatlanul, fülünkbe mászva, fejünkben élve, minden élénkségével és minden fonákságával egyetemben?

Írt erről a jelenségről pár éve Leimeiszter Barnabás kolléga is (Fogva tart bennünket a Beatles-nemzedék), keményen, szellemesen és vitára ingerlően.

De most szimplán Paul McCartney a téma, mindaz, amit a Beatlesben meg a Beatlesen túl alkotott, és ami az elmúlt jó fél évszázad popkultúrájának –

és elpoposodott nyugati kultúránknak a kitörölhetetlen része lett.

Annyira kitörölhetetlen, hogy még az ellenpróbából, a Beatles-kitörlés gondolatkísérletéből is viccesnek szánt film született Yesterday címen.

Az első felvétel egy Beatles-koncertről, 1962 augusztusában a liverpooli Cavern Clubban

 

A Beatles első- és másodsorban is a dalokról szólt – de azokon túl is oly sok minden másról, az imázsról, a hangzásról, és azok változásairól, a sémákról és azok meghaladásáról, a konformizmusról és a lázadásról, a (zenei) tradíciók újrafölfedezéséről, összegyúrásáról, majd mindezek dekonstruálásáról, végül újra meg újra a dalokhoz visszatalálva. Lennon élettörténete tragikus véget ért alig félúton, McCartney viszont máig viszi tovább az örökséget, fáradhatatlanul, a dalokba kapaszkodva. Ő tartja életben a dalait, vagy a dalok őket? Vagy ő maga a dal, a zene?

Igen, ellenkulturális forradalom, igen, korai modern popmarketing, igen, ez is csak egyszerűen (na jó, néha bonyolultan) popzene –

de mégis, a Beatles és benne Paul McCartney munkássága hagyomány lett.

Kollektív tudatunk és tudattalanunk része.

Nem csak abban, hogy a rockandroll és a popzene elmúlt ötven évnyi termésének vagy fele elképzelhetetlen lenne a Beatles nélkül, annyi egymást követő zenekart és műfajt és divathullámot szült a Beatles-hagyomány. De abban is, hogy a dalok velünk maradtak, apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink bakelitlemezein, kazettáin, cédéin, otthon és a rádiókban. Egyéni és családi emlékek miriádjai tapadnak már az egykor hallott dallamokhoz, nemzedékről nemzedékre.

Love Me Do, Can't Buy Me Love, Yesterday, Drive My Car, Hello Good Bye, Let It Be, a béna Ob-la-di Ob-la-da és a menő Helter Skelter (ami egyesek szerint a heavy metal őseredete), a vagány Back in the USSR és a pophimnuszok anyja, a Hey Jude... na na na naaa... na na na naa...

...ezek a dalok és dallamok, amiket Paul McCartney írt a Beatlesnek, rég belénk tapadtak, velünk maradtak;

és nehéz elképzelni, hogy ha lesz még világ a jövőben, 64 vagy 80 év múlva ne ismernék majd őket az akkori nemzedékek.

*

Már csak két videó a végére: a néha giccsbe hajló slágereket író Paul McCartney szólóidőszakában kísérletezgetve ilyen elvarázsolt, kortalan, ambientes, jazzes, bossa novás, deep house-szerű etűdöt is alkotott 1980 (!) magasságában Secret Friend címmel – amihez ez az ember nyúlt, abból zene lett, ez van.

 

És egy másik felvétel, a nemrégiben bemutatott Beatles-dokufilm részlete arról, ahogy a Get Back megszületik McCartney elméjében, majd a többi Beatle szeme láttára kijön ujjain és basszusgitárján, hogy nem sokkal később a Beatles egyik utolsó slágereként kedvelje és őrizze meg a dalt a kollektív emlékezet.

*

És ez a zenét árasztó alkotó itt van még velünk ma is, új dalokat vesz föl, lemezeket ad ki, járja a világot zenélve – az a nyughatatlan ír vér, ugye. Maradjon még akkor így is egy ideig, amíg csak Macca és a Jóisten jókedvében így akarja.

Kedves Paul McCartney, hello goodbye, hello goodbye – és kösz a dalokat!

Összesen 46 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
confitür
2022. június 21. 15:10
Jó egészséget kÍvánok Paulnak, köszönöm a nagyszerű dalokat,soha nem fogom megunni őket.
Paskai
2022. június 19. 13:42
A magyar kultúrát kell sztárolni, nem a hóhérainkét.
vastaps
2022. június 19. 11:16
60'-as evek Backstriitboys-ja. Kocsogog... Jott egy no' (joko) ...Szet is mentek. Kocsog-banda. Szar zene.
Salamander
2022. június 19. 08:42
Az újbeszél, az újkultúra, a bübül beszéd, modern, kortárs vagy avantgárd (képző) művészet része a "beatless" is. Ez egy destruktív rendszer, ami mára odafutott ki, hogy kimondta: Wagner, Mozart, Shakespeare, Michelangelo, Leonardo, Fermeer, Donizetti, Arany János, Móra Ferenc Márai Sándor (az európai fehér ember kultúrája) mehetNE a kukába. HA NEM VÉDJÜK MEG, de előbb az angolszász/Jew-sz@rral (pl. Gertrud Stein, beatles, rolling stones stb.) le kell számolni, mert anélkül végünk.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!