Aki a Kádár-korszak különutas festője volt – Mácsai István-kiállítás a Kiscelliben

Írta: Kéri Gáspár

A tavaly száz éve született Mácsai István (1922-2005) szubjektív realizmussal átitatott festészete

Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapjának gyűjteményes kiállítása a Kiscelli Múzeumban tekinthető meg.

A festőművész számtalan aspektusból táplálkozó, gazdag életművének befogadását mind életében, mind a halála óta eltelt lassan két évtizedben egyfajta tanácstalanság övezi a szakmában és a művészettörténészek körében. A kérdés persze nem az, hogy Mácsai ne lett volna egyszerre professzionális és érzékeny alkotó, festményei is általános népszerűségnek örvendenek a szélesebb közönség körében. Sokkal inkább az okozza a zavart az oeuvre percepciója kapcsán, hogy festészetét képtelenség a hazai művészeti kánonok rendszerébe illesztve szemlélni.

Ennek pedig az az oka, hogy az 1950-es évektől haláláig megszakítás nélkül alkotó festőművész az 1960-as évekre kibontakozó szubjektív realizmusával

Festményeire nem egy esetben az elvágyódás, a belső emigráció megnyilvánulási formáiként is tekinthetünk, miközben munkái tűpontos látleletet adnak a korszak hétköznapi – hangsúlyosan budapesti – valóságáról. A Kiscelli Múzeumban Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben címen decemberben nyílt életmű-kiállítás – melynek kurátora B. Nagy Anikó művészettörténész – már címadásával, valamint a Templomtér közepén elhelyezett látványos mozgó installációval is arra utal, hogy a takarásból kiszabadítani kívánt életművet úgy interpretálja a szakma és a nagyközönség számára, hogy a kanonizáló közelítés helyett tág értelmezési kerettel segítse a művek befogadásának folyamatát.

Mácsai István már gyermekként megszállottan rajzolt, kamaszkorától pedig festett is, ám a numerus clausus miatt nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára – helyette a korszak számos neves rajziskolájának egyikébe járt. 1943-tól vasútépítő munkaszolgálatosként sem hagyta abba a rajzolást, megörökítette a bajtársakat, a tiszteket, a barakkokat, végül az ostrom idején romba dőlt fővárost, velük a szovjet megszállókat. Teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy

1945-ben azonnal felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bernáth Aurél osztályába került, ám a mesterrel való „feszült és boldogtalan” viszonya odáig fajult, hogy 1949-ben a diploma előtt szakított az intézménnyel. Mácsai soha nem tagadta meg szocreál korszakát, amikor 1950 és 1956 között rendszeres résztvevője volt a műcsarnokbeli Magyar Képzőművészeti Kiállításoknak.

Az 1956 körüli törés, majd az 1960-as évekre karakteresen kibontakozó életmű ugyanakkor fényévekre került úgy formailag, mind gondolatiságában az ideológiai sematizmus lelombozó időszakától. Ekkor sem a szocialista modernizmushoz, sem a korszak neoavantgárd ellenkulturális törekvéseihez nem kapcsolódott, de az aczéli kultúrpolitika által fémjelzett három T (tiltás, tűrés, támogatás) rendszerébe sem igazán simult bele. Ugyanakkor a Művészeti Alap alá tartozó Képcsarnok Vállalat számára dolgozva – ami egzisztenciálisan a megélhetést biztosította a család számára –

Ennél azonban sokkal érdekesebb Mácsai autonóm alkotói tevékenysége, néhány üzleti képén túl a kiállítás is a nem tisztán kvalitásalapú főművekre koncentrál.

Festészetének sarokpontjait portréi, csendéletei és legfőképpen városképei, sajátos terminológiával élve budapesti városportréi jelentik. Sőt már a témaválasztások jelzik a festő nyilvánvaló irányváltását a tradicionális festészeti motívumok irányába. Mácsai István fotósként és amatőr filmesként is tevékenykedett, fotografikus látásmódja sok szempontból parallel az 1920-as évekre kibontakozó német új tárgyiassággal, valamint a hatvanas évek elején Amerikában és Európa nyugati felén erőre kapó új realizmussal.

Világa ugyanakkor sajátosan kelet-közép-európai kulturális kódokat, sőt városportréira gondolva

ahol egy letűnt polgári világ maradékaira rakódnak a Kádár-korszak, majd a rendszerváltozás utáni évek összetéveszthetetlen időrétegei.

Bár Mácsaira egyfajta modern kori veduta festőre tekint a közvélemény többsége, városképei, délutáni napfényben úszó gangjai, szebb napokat látott kapualjai, építkezés miatt feltúrt utcái; egykori lakóhelyei, köztük a Mártírok útja, a Belgrád-rakpart és Újlipótváros java részt ma is jól beazonosítható szegletei jóval túlmutatnak alkotójuk precíz, látványalapú megfigyelésein. A gyakorta teljesen kihalt utcák festményein metafizikus kulisszává változnak, felülemelkedve a tér és az idő megszokott hétköznapi észlelésén. Úgynevezett idézetképein korábbi korok mesterei, többek közt Velázquez és Bruegel ikonikus festményalakjai – infánsnők és vadászok – tűnnek fel sok más mellett egy pesti bérház kapualjában vagy a Szent István körút behavazott téli csendjében.

Mácsai porté- és csendéletfestőként is figyelemreméltót alkotott, ezen az alkotásain karakteres az itáliai és németalföldi festészet hatása, ám mindent saját korának valóságában értelmezett. Portréalakjai között kora művésztársadalmának figurái ugyanúgy megjelennek, mint hétköznapi emberek, barátok és ismerősök.

Mácsai István festészete a közönség körében többnyire mindig pozitív fogadtatásban részesült és részesül a mai napig. Ezzel szemben a kritikai recepció mindvégig változó és ellentmondásos volt az elmúlt évtizedekben, sőt az 1970-es évektől kifejezetten értetlen. Elmozdulás az elmúlt években tapasztalható, amikor számos, a rendszerváltozás előtti időszakot megvilágító tematikus kiállításon szereplő műve a szakma és a művészettörténészek körében is váratlan feltűnést keltett. Ahogy a művészeti megközelítések időről időre változnak és átrendeződnek, úgy kapnak hangsúlyokat olyan takarásban lévő életművek, mint amilyen Mácsai Istváné is.

és számos megközelítéssel, tág értelmezési keretben tárja a nagyközönség és a szakma elé. Ahogy most ezzel a kiállítással is teszi.

Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben.

A kiállítás április 2-áig tekinthető meg a Kiscelli Múzeum Templomterében.