Különleges felnőttmese, kötelező tragédiával – ez a The Black Rider az Örkényben

Majdnem két óra egyben levezényelt teljes őrület, tomboló humor, kiemelkedő egyéni teljesítményekből összeálló frenetikus csapatjáték. Az Örkény Színházban nemrég bemutatott The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting nem való mindenkinek,

Van itt minden, mint a búcsúban, és hogy ne érjen minket meglepetés, ez már az első percekben kiderül. Sőt, a nulladikban, mert a függöny még fel sem gördül, de már folyamatosan halljuk a kikiáltókat, milyen szenzációk várnak ránk a fejszámoló jegesmedvétől az angolul éneklő színészeken át az erkölcsös politikusig. 

Jegesmedvével és erkölcsös politikussal valamiért nem, de angolul (is) kiválóan éneklő színészekkel bőven találkozunk a szünet nélkül ledarált közel két órában: a sztori ugyan néhol követhetetlen, de kit érdekel ez akkor, amikor az abszurdnál is abszurdabb szituációk, a prózai részek sokszor szándékosan kínos humora (Závada Péter), a látvány és a jó dalok olyan remekül vezetik a figyelmet.

Persze a darab szerzőinek ismeretében nem meglepő, hogy – fogalmazzunk ilyen visszafogottan

William S. Burroughs (szöveg), Tom Waits (zene) és Robert Wilson (rendezés) közös munkája 1990-ben debütált Hamburgban. A három, a maga műfajában teljesen egyedi hangú és látásmódú alkotó Carl Maria von Weber 1821-es operáját, A bűvös vadászt dolgozta fel – aminek pedig egy 1700-as évekbeli, csehországi bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből írt novella az alapja. 

A történet főszereplője Wilhelm, az örkényes változatban aktakukac könyvelő, aki beleszerelmesedik a főerdész lányába. A leendő apósnak herótja van a hozzá hasonló töketlen férfiaktól, ezért próba elé állítja a testi adottságait tekintve sem túl stramm fiatalembert: be kell bizonyítania, milyen jól lő. Az efféle dolgokhoz nyilván mit sem értő Wilhelm így kénytelen varázsgolyókat venni egy sánta idegentől: a siker garantált, ám az alku szerint az utolsó golyó sorsa az ördögféle alak kezében van.

a végén a kötelező tragédiával: Wilhelm szerelme, Kätchen (Zsigmond Emőke) holtan esik össze. A párhuzam nyilvánvaló a szövegkönyvet író Burroughs életével, aki egy részeg vagy betépett éjszakán állítólag Tell Vilmos-osat játszott a második feleségével, és amikor megpróbált lelőni a nő fejéről egy poharat, célt tévesztve megölte őt – az esetet később mindig az írói pályája origójaként említette.

Akárhogy is, jó látni, hogy az Örkény színészei milyen örömmel merülnek el ebben a feje tetejére állított,

és hogy Polgár Csaba Wilson előtt is tisztelgő rendezése a már-már az elmebaj határát súroló kitérők – közjátékok –, illetve a műfajkeveredések ellenére is milyen egységes. Nehéz is kiemelni egyéni teljesítményeket, de mivel Borsi-Balogh Máté régóta nagy kedvencem, az ő Wilhelmjével elfogult vagyok, az előadás királynője pedig egyértelműen Takács Nóra Diána (Faláb), akinek nincs egy másodpercnyi kihagyása sem, ráadásul olyanokat énekel, hogy majdnem ránk szakad a Madách téri épület teteje. 
 

Nyitókép, előadásfotók: Örkény Színház/Horváth Judit