Hat hét az élet – itt az utóbbi évek legmegrendítőbb magyar filmje

A lányom tizenkilenc éves és élsportoló. Ez látszólag nem ide tartozó információ, de annyiban mégis, hogy talán ez az egyik oka annak, hogy a Hat hét ilyen mélyre ment bennem. A másik, nyomósabb indok a főszereplő Román Katalin, aki több mint ígéretes tehetség, a harmadik pedig, hogy Szakonyi Noémi Veronika rendező és állandó alkotótársa, Vincze Máté Artur forgatókönyvíró kivételes empátiával nyúlnak egy még ma is igen megosztó, rengeteg előítélet övezte témához: a nyílt örökbefogadáshoz.

A történet szerint az érettségire és az Európa-kupára készülő, tehetséges asztaliteniszező Zsófi úgy dönt, hogy örökbe adja a hamarosan megszülető kisbabáját. A gyámhivatal segítségével meg is találja az ideális fogadó párt, akik a saját gyerekért való nyolcévnyi hiábavaló küzdelem után döntenek az adoptálás mellett. Látszólag win-win szituáció,

Pláne, hogy akad egy időhúzó kiskapu; a magyar jogszabályok szerint az örökbe adó a papírok aláírása után hat hétig még meggondolhatja magát. Hogy ez az időszak micsoda érzelmi hullámvasút lehet mindkét fél számára, csak sejthetjük: a biológiai anyában a hormonok dolgoznak keményen, a másik oldalon a sok év hasztalan várakozása után villámgyorsan kialakuló kötődést beárnyékolja a baba elvesztésétől való folyamatos rettegés.

Ezt az érzelmi hullámzást követi nyomon a film, de – és ettől is üt ekkorát – kizárólag Zsófi szemszögéből.

apja rég eltűnt a süllyesztőben, mentálisan ingatag anyja a szemetes mögött dugdossa a piás üvegeket, ezért a kishúgát is többnyire neki kell pesztrálnia, miközben – a tágabb környezet előtt titkolva állapotát – gimnáziumba, edzésre és dolgozni jár. Vagyis, egyrészt kénytelen felelős felnőttként élni a panelvárosból való kiszabadulás sportkarrier kínálta reményével, másrészt meg mégiscsak egy átlagos, csapongó kedvű kamasz, aki a telefonjával kel, fekszik, és próbál nem elveszni a zűrzavaros kortársi kapcsolatokban.

Zsófi anyjának is megvan a saját drámája (fotó: Uránia Film)

Mindezt magányos harcosként, hiszen azok, akiknek védeniük kellene őt  – beleértve a gyereke biológiai apját, a saját szüleit vagy a társadalmat – idővel mind cserben hagyják. Belefacsarodik az ember szíve azt látván, milyen testi-lelki erővel próbál felülemelkedni a neki kiszabott sorson, és immár valóságosan is felnőni. Az egyik legszebb jelenet, amikor centivel azt méregeti a szobájában,

És nem véletlenül kezdtem azzal, hogy Román Katalin több mint ígéretes tehetség; a játéka takarékos, mégis nagyon pontos, profi, mégis nagyon természetes – magyar filmekben pláne nem sokszor látni ilyen, a filmvászonról semmilyen formában nem lelógó alakítást.

Persze ehhez kellett a jól megírt, párbeszédeiben igen hiteles forgatókönyv és a hozzá hasonlóan remek színészek is. Járó Zsuzsa például, aki Zsófi anyjaként meg tudja villantani a saját drámáját, vagy az örökbe fogadó anyát játszó Balsai Móni, akiről talán nem kell századszorra is elmondani, milyen jól áll neki a kamera. 

A Hat hét mindazonáltal nem egy görög sorstragédia és nem is a Ki az igazi anya? kérdésére válaszoló brechti tandráma. Pont az benne a csavar, hogy minden és mindenki teljesen átlagos, ez a sztori kis túlzással a föld bármely pontján megeshetne. Az erre rímelő, képi világában is dokumentarista stílus nem véletlen.

Az alkotópáros eredeti terve egy dokumentumfilm volt, később váltottak át játékfilmre, belegyúrva a forgatókönyvbe a sok előzetes interjúból – örökbe adók, örökbefogadók, gyámhivatali dolgozók stb. –, kutatásból leszűrt tapasztalataikat. És mielőtt bárki a fejét fogná, hogy tessék, itt az újabb magyar panelházas, társadalmi perifériás nyomorpornó, erről szó sincs. A Hat hét csodálatos alkotás arról,

És hogy a döntéseinknek, legyenek azok jók vagy rosszak, mindig ára van.

Hat hét  – előzetes (Uránia Film)

Nyitókép: Jelenet a Hat hétből (Uránia Film)