A megsemmisülést csak elviselni lehet, de van, hogy a beletörődés csupa gyönyör és béke – Michel Houellebecq új könyvében is jósol

Nyitókép: MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Mikor a fejlett társadalmakban még csak lappang valami kór, Michel Houellebecq általában már rég érzi a kínzó tüneteket és rendre ideje is van megírni a pontos kórképet egy regény formájában, még a tömegek eszmélése előtt. Éppen ezért sokaknak nem kedvence a francia író, vagyis pontosabb lenne, ha azt írnánk: bizonyos mainstream körökben közutálatnak örvend. Elvégre mi se örülnénk neki, ha makk egészségesnek éreznénk magunkat, az orvos mégis közölné velünk, a lábunkat el kell távolítani, különben vége életünk dalának. Ha így nézzük, érthető a düh. Igaz, Houellebecq-nek nem szokása ilyen drasztikus eljárásokat javasolni, sőt: 

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Már csak azért is ez érezhető ki rendre a francia író műveiből, mert hősei általában egyszerű nyárspolgárok, nem ők mozgatják a világot, nincs ráhatásuk igazán a történésekre, legfeljebb ismernek olyanokat, akik képesek fontos, az emberiséget alapjaiban meghatározó döntéseket hozni. Bár általában kiderül, hogy ők se tudják igazán, mit csinálnak. Szóval 

A nyárspolgárok életének fájdalmait, értelmetlenségét meséli el, nem a társadalom szélén tengődőkét, a limuzinbalos elit által pátyolgatott „kirekesztettekét”, hanem a középen toporgókét. A fehérgalléros középvezetőét, a tanárét, a minisztériumi dolgozóét, vagy az egyetemi irodalomprofesszorét, aki szinte kizárólag egyetlen korszak egyetlen írójával foglalkozott egész életében. Ezért sem tartozik Houellebecq a támogatott írók közé, mert az elit nem tudja mindig elviselni, hogy a neveletlen nyárspolgárnak is vannak vágyai és félemei. A társadalmi fejlődés vélt irányai szerint ráadásul illetlen vágyakról és félelmekről van szó.

Így lesz Houellebecq „hímsoviniszta”, amikor rendkívül érzékletesen ír le egy közösülést férfi szemszögből, amely egyébként ugyan cseppnyi szentimentalizmust sem tartalmaz, mégis érzelmileg sokkal meghatározóbb, mint amekkora testi gyönyört okoz a főhősnek. Csak figyelmesen kellene olvasni…

Érezte a kilencvenes években megjelent Elemi részecskék egyik főhőse, aki még egy nevetséges New Age hippikempingben is eltölt néhány napot, hogy végre női combok közé jusson. Akkorra vált ugyanis egyértelművé, hogy a hatvanas évek szexuális forradalma kudarcot vallott és emberi torzókat hagyott maga után. De az előző évtized végén megjelent Szerotonin főszereplője is pontosan látja a mezőgazdasági minisztérium agrármérnökeként, hogy a munkája teljesen értelmetlen, nem tudja megvédeni a régi francia mezőgazdaságot, és benne egyik gazdálkodó barátját, a globális kereskedelemtől. Inkább felmond és értelmetlenül járja az országot, miközben annyira depressziós, hogy már a női combok rejtekében váró titkok és kihívások sem érdeklik annyira, hogy ne szedje be azt az elmegyógyszert, amely impotenciát okoz. A döglődő francia mezőgazdaság felett érzett félelmei és fájdalmai egyébként a könyv végén jogosnak bizonyulnak, hiszen hasonló jelenetek zajlanak le, mint amilyenek nemrég majdnem egész Európában: erőszakos gazdatüntetések törnek ki. Igaz, olyan tragédia nem történt a valóságban, mint ami a Szerotonin végén. Eddig.

A Megsemmisülni című, legújabb könyvében nem ennyire egyértelmű, melyik aggasztó társadalmi jelenséget állítja a középpontba Houellebecq. Példának okán szerepel benne a migráció, a követhetetlenül robogó technikai fejlődés, a techguruk egyre nagyobb hatalma, a mesterséges megtermékenyítés vagy az eutanázia. Ráadásként (vagy lehet hogy valódi központi kérdésként) pedig megjelenik a misztikum: egészen pontosan a terrorizmus összefonódik benne a sátánizmussal (nem csoda, Houellebecq nagy előképének tartja a sátánizmussal sokat foglalkozó Joris-Karl Huysmans tizenkilencedik századi francia írót), 

amin aztán az olvasó napokig rágódhat a becsavarodást kockáztatva.

A történet főhőse Paul, egy negyvenes évei végét taposó közgazdász, aki a francia gazdasági miniszter jobbkeze, de ez ne tévesszen meg senkit. Paul semmilyen befolyással nem bír nemhogy a világban, de még a Franciaországban zajló eseményekre sem. Egy egyszerű végrehajtó, a munkáját tulajdonképpen sokan el tudnák végezni a minisztériumból, az ő igazi feladata az, hogy egy zseni barátja: a miniszteré. Főhősünk igazán a saját életében megjelenő akadályokkal se boldogulna könnyen, ha nem lennének jó kapcsolatai, akik néha segítenek neki olyan dolgokban, amelyeknek elvileg maguktól is működniük kellene. Az egyik szereplő szájából el is hangzik, hogy a nepotizmussal semmi gond nincs. Igaz, az illető valószínűleg általában nyertese a nepotizmusnak.

Ám nem ennyire egyszerű a helyzet, a társadalom körében ez ugyanis így nincs még kimondva, nem történt még meg a beismerés, a szembenézés, de a gyakorlatban már nagyban zajlik, amit manapság idehaza divatosan „életvégi döntésként” szokás emlegetni. Mégpedig úgy, hogy az állami egészségügy különböző szabályokkal, na meg az egyre elviselhetetlenebb állapotával az eutanázia felé tereli a betegeket, meg persze a családtagokat is. Ilyen helyzetben azért elgondolkodtató, hogy az „életvégi döntést” mennyire lehet szó szerint érteni. Ki dönt valójában? Ebbe a helyzetbe kerül Paul is, akinek apja agyvérzés következtében lebénul (csak a szemét és a szemhéját tudja mozgatni és egy idő után megtanulja magától lenyelni a pépesített ételt is), de szellemileg ép marad. Csakhogy az őt ellátó egészségügyi intézmény ott akadályozza, hogy emberhez méltó körülmények között éljen, ahol csak tudja, így Paul és a testvérei egy földalatti radikális csoport segítségét kérik, hogy az apjukat kimenekíthessék a kórházból. Természetesen nem nehéz kitalálni, milyen címkét kap egy fősodratú újságban a valódi életvégi döntés érdekében tett illegális lépés: fasizmus. 

Ezt a gondolatot később az egyik mozgalmár, aki segédkezett a lebénult öregember kimenekítésében, jobban kifejti. Értelmezése szerint a modern nyugati társadalmak nem az alapján értékelik az egyént, hogy mennyi mindent csinált már, hanem hogy még mennyi mindent csinálhat. Ezért van az, hogy a gyerekeket többre tartják, mint az öregeket. 

Ha ez így van, nem csoda, ha újabban ennyire nagy erőkkel kampányolnak amellett, hogy minél több munkaképtelen ember döntsön úgy, hogy itt hagyja ezt a siralomvölgyet. Nem ez lenne az első eset, hogy hangzatos szólamokba, humanista eszmékbe csomagolva kínálnának nekünk gazdasági racionalitást, amelyet mi, érző lények csupaszon azért nem akarnánk elfogadni. Így lépne be az utilitarizmus az ábrahámi vallások után hagyott űrbe, abba a semmibe, amelyet az üres humanizmus csinált meg neki.

Mégis, 

Madeleine, aki beköltözik a kórházba, és akár a földön is elalszik a lebénult férje ágya mellett, Cecile, aki nem keveri össze a munaknélküli férjét egy semmirekellővel, csak mert épp nincs állása, és Prudence (egyértelműen beszélő név), akibe egy hosszú, elunt házasság során is újra bele lehet szeretni és (ami talán ugyanaz) meg lehet kívánni.

Utóbbi Paul felesége, akivel nem találkozunk rögtön, csak néhány tulajdonságába avat be minket a narráció, amelyek alapján igen könnyű rögtön megutálni: vegán, szerinte Paul „prosztó kaját” eszik, és valami olyan vallása van (wicca), amire egy átlag „prosztónak” biztosan rá kell gugliznia, és az elmondottak alapján kicsit frigidnek is tűnik. Szóval igazán megérdemelné ezek alapján, ha Houellebecq szokásához híven adna neki, ugye? Aztán az író mégsem elégíti ki a konzervatív ízléssel és egy kis rosszindulattal megáldott férfiember azon sekélyes vágyát, hogy egy frigidvegán wicca porig legyen alázva, ehelyett újra kiderül, hogy az élet bonyolult, Prudence pedig tényleg prudens, odaadó, jó értelemben kiszámítható társ. Ja, és nagyon nem frigid. Különben is, hasonlít Carrie-Ann Mossra a Mátrixból, és ezt a maga elé tett ziccert már nem hagyja ki Houellebecq, csak hogy tényleg kielégítsen sekélyes vágyakat is, amelyek gyökerei a kamaszkorba nyúlnak vissza.

De azért ez nem azt jelenti, hogy rózsaszínbe borult Franciaország ege, az élet (és a halál) még mindig legfeljebb csak elviselhető lehet Houellebecq szerint. De az elviselés néha csupa gyönyör és béke, talán épp a beletörődésnek köszönhetően.