A velodrom-élmény

A pályakerékpározás, kérem szépen, egy csoda. Aki egyszer már kizarándokolt egy országúti verseny sprintjére, vagy végignézett egy közvetítést egy sík szakaszról a Tour de France harmadik hetében, az lassan sejti, miről is beszélek. A „pálya” a kerékpársport egy másik dimenziója. Itt a képernyő az enyém. Egész nap.

Ha még mindig azt hiszik, hogy gyorsítót vettem be, akkor álljon itt egy adalék: Az Egyesült Királyságban a londoni olimpia után Sir Chris Hoy tiszteletére szülővárosában világszínvonalú, fedett, fa velodromot építettek. A közösségnek. Na és persze neki magának. Mert ő egy lovag. Akit százezrek követnek.

A lelkesedés nem véletlen, és bizonyosan nem az esős angol klima speciális mellékhatása. A „pálya” a kerékpársport minden szépségét egyszerre mutatja meg nekünk. Először is, verseny közben állandó a taktikai küzdelem. Egy pontversenyben éppen olyan szökéseket láthatunk, mint országúton. Viszont nem kell órákig várni, hogy kiderüljön, sikerült-e az a szökés. Néhány perc alatt megkapom a választ. Sőt. A versenyző mozgásáról, arcáról fogom látni a következő körben a választ.

Aztán itt van a fizikai erőnlét, és a robbanékonyság. Az állandó koncentráció, figyelem itt alapfeltétel. A páros versenyek, vagy a szökések, a ritmusváltások egy csapásra parázs hangulatot teremtenek a nézők között. A sprintversenyektől a repülő 200-ig, a motoros felvezetésű számokig (keirin) mindenkinek lehet kedvence. A csapatversenyek rendkívüli szinkront és bizalmat követelnek a csapattársaktól.

Hosszú hónapok óta olvasgatom a kerékpáros fórumokat. A kerekesek nem kímélik magukat, de egymást sem. Hát jöjjön, aminek jönnie kell: a lelkesedés után adjunk egy kis helyet az örök kétkedőknek. Mi a helyzet az infrastruktúrával? Milyen a színvonal?

Jómagam a múlt évben még kimerészkedtem az azóta lebontott Fradi-pálya lelátóira, a Milli ahhoz képest egy kéjutazás. Európa első, egyben az ország egyetlen beton velodromja – döntött pályás kerékpárpályája – a Millenniumra készült el.

Igen, omladozik. Igen. Egy 100-as sprintnél kapaszkodni kell, de ezek a srácok már hozzászoktak. A pályát 1971 óta nem újították fel. A színvonalon még van mit javítani, de vajon a nemzeti fétisként tisztelt fociligában nem?

Van viszont egy-két európai szintű pályakerékpár-versenyzőnk, vídia keménységű edzőink és néhány hatalmas reménységünk. Egy komoly országútisnak néhány évet el kell töltenie a pályán. Gyorskorcsolyázók, nehézatléták és súlyemelők szívesen kirándulnak át a pályakerékpár-sportba. Már aratnak az OB-n. Rövidesen megismerhetünk néhány fiatal csillagot, akik ma még olcsón szponzorálhatóak. Csak ki kell menni és drukkolni nekik.

Gyakorta olvasom a régi mesterek, szakvezetők jegyzeteit: „Mert az akkori egyéni csúcsommal ma itt bajnok lehetnék.” A jó hír az, hogy lehet is. Merengés és busongás helyett fel lehet pattanni a cangára, mert van senior versenyszám is. A versenyek és az edzések egész évben ingyen megtekinthetőek, 15 perc séta a Stadionok metrómegállótól.