Csillag István és Mihályi Péter ez év szeptember 8-án megjelentetett egy írást a
Népszabadság Online-on. A cikkre megpróbáltam válaszolni a NOL hasábjain, de írásomat Révész Sándor visszautasította és abból csak a legsúlyosabb számszerű tévedés korrekcióját volt hajlandó közölni egy eldugott olvasói levélben. Pedig a neves szerzők cikke – aktuálpolitikai szándékától függetlenül - olyan állításokat tartalmaz a kis- és középvállalkozásokkal kapcsolatban, amelyek okvetlenül helyesbítésre szorulnak.
Jó példa erre az írás első mondatában feltett kérdés: „Ment-e előre a rendszerváltás óta a magyar gazdaság a kis- és középvállalatok által?” A szerzők rögtön meg is válaszolják: „Alig”. Pedig kutatói ösztönük még idejekorán megsúghatta volna: ennyire pongyola kérdésre csak semmitmondó válasz adható. A kérdésfeltevés pongyolasága egyrészt pontatlanságot, túl általánost, meghatározatlanságot jelent, másrészt módszertani nonszenszt rejt: hogyan lehet egy jelenségnek az egészre gyakorolt hatását vizsgálni, miközben a vizsgálni kívánt jelenség jószerével maga az egész? Magyarán, milyen alapon vonják ki a magyar versenyszférában foglalkoztatottak elmúlt húsz éves teljesítményéből a munkavállalók túlnyomó többségének – a KKV-szektor dolgozóinak – teljesítményét? Egymillió-hétszázezer vállalkozásról van szó, amelyben ma hozzávetőlegesen hárommillió ember, tehát a versenyszférában foglalkoztatottak kétharmada dolgozik. Ez a hárommillió ember a rendszerváltozás után semmi mást nem tehetett, semmi más kereső foglalkozást nem űzhetett, mint hogy vállalkozott: a szocialista ipar és a kollektív mezőgazdaság összeomlását követően elkényszerült taxisofőrnek, biztonsági őrnek, őstermelőnek. A mikro- kis- és középvállalatok megsemmisítő többsége tehát olyan kényszervállalkozás, amely a teljes ellehetetlenüléstől mentette meg „vállalkozóját”: milliók számára ennek nem volt és nincs alternatívája, hiszen az állami nagyipar és az agrárszövetkezetek széthullása milliókat terelt a kényszerű önállóság útjára. Ezért a szerzők kérdésfeltevése egyszerűen nonszensz. A hazai kisvállalkozói szektor léte nem gazdaságpolitikai alternatívák közötti bölcs, a hatékonyságot elsődleges szempontként mérlegelő kormányzati döntéseken múlik, hanem az egyetlen létfenntartási módot jelenti a mai magyar társadalom többsége számára. A hazai KKV-szektor hasznosságát mérlegelni tehát olyan, mintha azon méláznánk, vajon elég hatékony-e, hogy a Föld tengelyének dőlésszöge bolygónk pályájának tengelyéhez képest 23,4 fok, vagy, hogy a magzat kihordására vajon az anyaméh-e a legpraktikusabb környezet…
A továbbiakban szerzőink nagyon tanulságos számokat közölnek a kis- és középvállalkozások, sőt, a teljes magyar vállalati rendszer méretek szerinti megoszlásáról, majd kijelentik: „Az ún. konjunktúratesztek tanúsítják, hogy az egyes számú probléma a piaci kereslet hiánya, azt követi az üzleti környezet nehézkessége (a bürokrácia) és az adózási szabályok áttekinthetetlensége.” Nos, lehet, hogy egy kis lángossütő legfőbb problémája valóban a bürokrácia. Ám mint éveken át kisvállalkozást oktató szemináriumvezető, sok vállalkozói esettanulmány elolvasása után, bizton állítom: a jól működő KKV-k legnagyobb problémája ma a multik versenye. Nem a piaci kereslet hiánya, nem a bürokrácia, még csak nem is a pénz vagy támogatás hiánya, hanem a külföldi tulajdonú óriásokkal folytatott egyenlőtlen verseny és a nekik való kiszolgáltatottság.
Mekkora a KKV-k jelentősége a magyar gazdaságban? Erre nézve egy 2005 szeptemberében, Pongorné dr. Csákvári Marianna, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium akkori helyettes államtitkára által közzétett statisztikát idézek. Eszerint 2003-ban a kis- és középvállalkozói szektor állította elő a hozzáadott érték 40%-át és az export 19%-át. A fenti arányok – ugyancsak a helyettes államtitkár-asszony adatai szerint – nagyjából megfeleltek az európai átlagnak. Ezek után csodálkozom, hogyan írhatta Csillag István, aki alig egy évvel korábban, ugyanabban a minisztériumban miniszter volt, az alábbiakat: „a teljes kkv-szektor részesedése az ország exportjából mindössze 3,3% – az uniós átlag fele…”. A szerzők által közölt 3,3% azért is kevéssé érthető, mert az ITD idén márciusban befejeződött felmérése szerint még mindig 18% a KKV-szektor részesedése a hazai exportból.
A KKV-szektor „pazarló” természetéről írottak igen hatásosak, ám a példák leginkább arról árulkodnak, hogy a szerzők piacszemlélete kicsit merev és elmélet-ízű. Való igaz, hogy a Tescóban az árufeltöltő, vagy a McDonalds ételkiadója – két pihenő idő között – megállás nélkül dolgozik, míg (a rosszul menő) „kisboltban, kisvendéglőben munka nélkül ücsörög a tulajdonos, a pincér”. Csakhogy itt a hangsúly a „rosszul menő” határozói szerkezeten van – és persze azon, hogy az ücsörgő pincér, a bóbiskoló kisüzleti eladó nyilván rosszul keres, így hamarosan más, jobban jövedelmező munka után néz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a piacgazdaságban az ücsörgés nem egy adott szektor jellemzője, hanem bárhol előforduló, ám tranziens jelenség. Emellett nyilván igaz, hogy a KKV-szektor egészének újérték-termelő képessége rosszabb, mint a csúcsra optimalizált nagyvállalatoké. Bár a szerzők által közölt összehasonlítás sántít, hiszen a nagyvállalatok hatékonyságát nem a kis- és középvállalatokéval, hanem kifejezetten a mikrovállalkozások adataival vetik össze. Ez pedig nem csupán az összehasonlítás korrektségét kérdőjelezi meg, hanem ennél messzebb mutató szerzői tévedés. A bankok és a befektetők, valamint KKV-k támogatási rendszere ugyanis nem a mikrovállalkozásokat, hanem a több éve működő kis- és középvállalatokat, tehát a stabilitást és fejlődőképességet mutató vállalkozásokat célozzák meg.
Apropó, stabilitás és fejlődőképesség. Fontos tudni, hogy amennyiben az első kritérium, tehát a stabilitás fennáll, a második, tehát a fejlődőképesség a vállalkozások legkívánatosabb ismérve a befektetők számára. Eladni csak kifejezetten fejlődőképes kisvállalkozást lehet. Irreális álom tehát, amit szerzőink jó szándékú voluntarizmussal írnak: „Az lenne kívánatos, hogy a kisvállalkozások gyors ütemű növekedésre képtelen többségét mihamarabb felvásárolják, … a sikeresek viszont, a tőkepiacról tőkét is bevonva, gyorsan megkétszerezve, majd megtízszerezve önnön méretüket, mielőbb tőzsdén jegyzett … nagyvállalattá váljanak.” Nos, ennek pont a fordítottja igaz, felvásárolni ugyanis éppen a sikeres vállalkozásokat szokták, a kevésbé sikeresek pedig stagnálnak vagy tönkremennek.
A cikk szerzői úgy említik a tőzsdét, mint kívánatos végcélt a gyorsan nagyvállalatokká fejlődő hazai kisvállalkozások számára. Csakhogy a gyorsan fejlődő vállalkozások szárba szökkenéséhez amúgy nélkülözhetetlen kockázati tőkések kilépési, haszon-realizálási alkalma ma már nem a tőzsde. A tőzsde, azóta is utoljára, a múlt évezred végén volt a kockázati tőkések hozam-realizálásának és az alapító tulajdonosok meggazdagodásának fóruma. Az információs technológiai buborék 2000 eleji kipukkadása olyan sok kis, reményteljesen a tőzsdékre vitt céget söpört el, hogy abba még egy tőzsde is belebukott: a frankfurti Neuer Markt, amelyet végül, amikor elveszítette kapitalizációjának több mint 95%-át, egyszerűen bezártak. Azóta, mint a tűztől, úgy félnek a tőzsdék a gyorsan fejlődő kis cégektől és viszont. A kockázati tőke hozam-realizálásának ma más módozatai „vannak divatban” – például a konkurens általi kivásárlás vagy az iparág egyik uralkodó multinacionális cége általi felvásárlás.
A cikket olvasva, komolyan felmerül: szabad-e közösségi forrásokból támogatni a gyorsan fejlődő kisvállalkozásokat, ha úgyis az a sorsuk, hogy felvásárolja őket a magántőke – különösen, ha az a magántőke külföldi? Nos, a válasz talán liberális közgazdászaink számára is megnyugtató, ha a felvásárlást úgy fogjuk fel, mintha egyszerűen exportálnánk a vállalatot – ráadásul olyan módon, hogy az továbbra is itt marad, továbbra is itt foglalkoztat, és itt fizet adót...
Végezetül, alátámasztja-e az európai mainstream közgazdászi gondolkodás Csillag és Mihályi urak lesújtó véleményét a hazai és nemzetközi KKV-szektorról? Adassék erre válasz olyan forrásból, amely a szerzők és az olvasók számára egyaránt könnyen elfogadható. Reméljük, az alábbi idézet segít eloszlatni a szerzők – akik közül Csillag István a 2003 és 2010 közötti időszak KKV-stratégiájának meghatározó személyisége volt – új keletű szkepszisét a kisvállalkozói szektor iránt. Günter Verheugen, az Európai Bizottság tagja, az ipar- és vállalkozáspolitika felelőseként mondta: „A mikro-, a kis- és a középméretű vállalkozások jelentik az európai gazdaság motorját. A munkahelyteremtés lényeges forrását képezik, vállalkozó szellemet és innovációt teremtenek az EU-ban, és így döntő fontosságúak a versenyképesség erősítése és a foglalkoztatás szempontjából.”
(A teljes írás a
Magyar Szemle 2010. októberi számában olvasható.)
