Ma egy érték van: a népszerűség

„Fiatalon komolyzenésznek vagy futballistának készültél. Bánod, hogy végül egyik sem jött össze?

Nem, mert én hiszek a sorsszerűségben. Az én gyerekkoromban minden gyerek Albert Flóri szeretett volna lenni (ezt be lehet helyettesíteni Farkassal, Benével és más focicsapatok sztárjaival), vagy filmsztár. Azért voltak tele a kettős rangadók meg a mozik, mert nem volt más. Ma meg olyan információözön jön feléd, hogy hihetetlen, talán azért sem marad meg ennyi jó. Abban az időben én is futballoztam és zenéltem. Aztán volt a Fradinak egy nemzetközi kupameccse, és előtte gesztusként a csapat tizenévesei játszhattak egymással a közönség előtt a pályán. Én az első öt percben ráestem a kezemre, ami eltört, és másnap lett volna a zongoravizsgám. Ezért is hiszek a sorsszerű dolgokban: végül nem lettem futballista, és az sem biztos, hogy klasszikus zenében annyira sikeres lettem volna. Valami megfoghatatlan levegője volt ennek a Beatles-őrületnek, meg az utána következő együtteseket is sorolhatnám, a Deep Purple-t, meg a többieket: nem tudtuk, egy évig vagy két évig fog ez majd tartani még, csak vitt előre valami. Próbáltunk bizonyítani valamit abban a korban, amiben éltünk. Saját magunk urai voltunk, nem volt főnököm, nem kellett gyárban dolgoznom, és ezért minket az átkosban kis kapitalista vállalkozásoknak hívtak. Jóval nagyobb szabadságunk volt, mint az átlagembernek.

Amióta nem elsősorban zenekarokban játszol, mennyiben változott meg az életed?

Van azért nekem zenekarom, a Korál együttes, amely azt hiszem, életem végéig fog tartani, még ha volt is idő, amikor szünetelt, mert mindegyik zenészem dolgozott valami mást is. A mai világ meg különösen arról szól, hogy mindenki dolgozik mindenkivel. Zsoldosvilág van: ahol fizetnek, oda mennek el játszani. A Korál persze elsőbbséget élvez, de az én korosztályom már nem folyamatosan, hanem alkalomszerűen dolgozik: vagy új lemez van, vagy egy jubileum, és így tovább. Emellett van a Fischer Lacival és három fiatal sráccal egy zenekarom, amiben nemcsak Korál-dalokat játszunk, hanem a saját szólódalaimat is, amik új erőre kaptak – ezek a tizen-huszonéves fiúk egészen máshogy állnak a hangszerekhez, és általuk újra feltöltődtünk mi is. A legtöbb fellépésem azonban egy szál zongorás előadói est, Évszakok címmel van egy műsorom. Szerencsém van, mert a korosztályomhoz képest foglalkoztatott vagyok a mai napig. Nézd meg, ki maradt meg: Charlie, Demjén, Presser, Koncz Zsuzsa, Bródy, Zorán... Nagyon sokat nem tudsz mondani. A fele meghalt, és mi is fogyunk. Ha ez a korosztály elfogy, biztosan másról fog szólni a műfaj, de már most sem arról szól. Amit pedig nagyon szeretnék elérni, hogy törvényben szabályozni, hogy ne lehessen playbackelni, vagy legalábbis differenciáljuk a fizetéseket: ha valaki playbackről énekel, akkor negyedannyit kapjon, mint az, aki rendesen megdolgozik a pénzéért.

Elég pesszimistának tűnsz.

Én? Abszolút örülök magamnak, hogy hatvanévesen nem tudnak nekem újat mutatni a szakmában, legalábbis Magyarországon. Boldog ember vagyok, hogy még arról beszélünk itt, hogy holnap koncertem lesz és eljön majdnem tízezer ember. Kell ennél nagyobb öröm? Kívánom a mai korosztálynak, hogy ezt érjék el.”