Uram, a lovak kézen állnak!

„Akik nem szeretik az ön Shakespeare-fordításait, főleg azért nem, mert úgy vélik, elveszik a rímek tobzódása mögött Shakespeare emelkedettsége.

Nem értek egyet velük. A kritikusoknak gyakran van egy határozott elképzelésük, hogy Shakespeare-nek milyennek kell lennie, és azért nem tetszik nekik egy előadás, mert az épp nem olyan. És a köztudat is fennköltebbnek tartja Shakespeare-t, mint amennyire valójában az. Tele van altesti humorral is, amit a régi fordítók vagy nem vettek észre, mert például nem voltak még olyan részletes magyarázatokkal ellátott Shakespeare-kiadások, vagy finomkodón fordították ezeket a részeket. Ahol Shakespeare emelkedett, ott igyekeztem én is emelkedett lenni. Más kérdés, hogy ezeket a részeket Gothár Péter rendezése legtöbbször idézőjelbe teszi. Például Petruchio a költőibb sorokat papírról olvassa fel, a mitológiai hasonlatokat pedig a szolgája, Grumio sugdossa a fülébe. Nekem szimpatikus ez a rendezői koncepció, illik Petruchio Nagy Ervin által megformált karakteréhez, de maga a fordítás ezeken a helyeken nem ironikus, ahogy például Kata nagymonológjánál sem a darab végén.

Mennyire Varró Dániel szövege és mennyire Shakespeare, amit például a Makrancos Katában látunk?

Rajta van a kézjegyem a fordításon, de nem hiszem, hogy Shakespeare beperelne érte. Shakespeare-t, mint általában a klasszikusokat, félő tisztelet övezi. Egy fordító viszont nem tisztelheti félve azt, akit fordít, mert akkor eleve kudarcra van ítélve. A legsikerültebb, legemlékezetesebb fordítások mindig azok szerintem, amelyeken a fordító személyisége is átsüt. Gondoljunk Karinthy Micimackójára. Ugyanúgy, ahogy egy színésztől se hiba, ha használja a saját gesztusait, beleteszi a saját egyéniségét egy alakításba, egy fordítónak sem szabad félnie ettől. Másképp nem lehet egy négyszáz éves szöveget életre kelteni. (...)

Melyik sorát, rímét érzi a legeltaláltabbnak?

Van egy megoldás, amire viszonylag büszke vagyok. Talán nem a legfrappánsabb, de jellemző a fordítói felfogásomra. Amikor a Katát megszelídítő Petruchio menni készül az esküvő után, s szolgájától, Grumiótól érdeklődik a lova felől, akkor az eredetiben Grumio egy bonyolultnak tűnő viccel válaszol, hogy a lovak készek az indulásra, ám mondandóját kissé fejre állítva ezt úgy fejezi ki, hogy már megette a lovakat a zab. Nádasdy például így fordította: »Igen, uram, készen állnak; a zab már fölzabálta őket.« Ez Shakespeare korában poén volt, de szerintem a mai fülnek túl nyakatekert. Hogy ezt a »fejre állítást« valahogy megtartsam, és mégse legyen bonyolult, én egyszerűen azt írtam: Uram, a lovak kézen állnak.”