Popolimpia

„Mondanám, hogy ez egy félreértés. Az angolok egyrészt magukat értik félre, amikor azt hiszik, hogy csak ennyivel járultak hozzá a világ kultúrájához. Voltak ugyan a díszlet-újságokon is címek, népszerű sorok Shakespeare-től és Shelleytől, de ezeknek az észlehetősége messze elmaradt Eric Idle-tól, aki rendületlenül az élet napos oldalát szemlélte. Másrészt a világot értik félre, ha azt gondolják, hogy a Pet Shop Boys vagy akár a Who föllépése valóban akkora gyönyörűség a hétmilliárdnak. A sportolókon látszott, hogy rázni, azt szeretnek, és Fat Boy Slim nem olyan régi fazon, hogy elfelejthették volna a számát, de hiába volt káprázatos Annie Lennox a kóbor lelkek hajóján, a dal alatt mindenki a kamerát kereste, hogy szívecskét mutasson, érembe harapjon, a nemzeti hovatartozását mutogassa a mellére böködve.

Mondanám, hogy félreértés, de lehet, hogy nem az. Lehet, hogy a sport tényleg popzene és valóságshow. Akkor legalább értem ezt a furcsa üresség-érzést, ami folyton bosszant. Ülök másfél órát a tévé előtt, izgulok, szorítok, aztán lefújják a meccset, és az esetek 90 százalékában nem érzek semmit. Se fájdalmat, se megkönnyebbülést, se boldogságot, se megváltást, se felháborodást. Nincs arányban a befektetett figyelem és idő az utóhatással, kimegy az emberből az élmény. Talán csak az a baj, hogy ott keresem a megrendülést, a nagy pillanatot, ahol nincs. Nem baj, ha nem bokszban és vízilabdában vágunk vissza a ruszkiknak, nem öttusában mutatjuk meg, hogy mi a magyar. Sőt. De ez azt jelenti, hogy a mostani olimpia már nem több saját magánál. Szórakoztatás, beszédtéma-szolgáltatás, befektetés. Popzene.”