Fura módon nem fura dalok - a Dirty Projectors idei lemezei

„A Dirty Projectors új lemezét meg sem akartam hallgatni. (Ez a magyarázata, hogy a júliusban megjelent lemezről most van szó. Szerencsére nemrég kijött egy ep, az legyen az apropó.) Mint az előző lemez kritikájában is tettük, induljunk ki David Byrne csodálatosan találó jellemzéséből: "Vannak benne ismerős elemek, de gyakran mégis úgy hangzik, mintha valaki olvasott volna a popzenéről, de soha nem hallotta volna - aztán megkapja néhány szám építőkockáit, hogy azokból rakjon össze valamit". Az egész valószínűleg ott romlott el, hogy 2008-ban láttam koncerten a zenekart, és ott valami miatt ez az építőkockázás nagyon összeállt. Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert lehetett látni, hogy ezt emberek játsszák komolyan, nemcsak véletlenszerűen egymás mellé dobálja egy gép vagy egy csintalan kölök; talán az élő fellépés lendülete miatt; talán az egész helyzet (a zenekar számára) természetes (a közönség számára) természetellenessége miatt. Viszont lemezen csak nem akart nekem összeállni a Dirty Projectors zenéje, az egy Stillness Is The Move megérdemelten kritikuskedvenc slágert leszámítva. És ugyanez volt a Swing Lo Magellanról az első, második, harmadik élményem is.

Oké, a zümmögőkórussal, majd ú-ú-ú vokálokkal, fojtott dobbanásokkal és David Longstreth fájdalmas-érzelmes dallamos énekével induló, aztán időről időre hard rockba forduló Offspring Are Blank című nyitó szám még elég jó. De aztán jaj, mi van itt. Longstreth a maga jellegzetes, »fene tudja, hogy ez a csúszkálás most művészi eszköz vagy szimpla hamisság« stílusával, látszólag véletlenszerűen bedobott durvításaival és kibukásaival egyetemben amolyan igazi dallamos dallamokat énekel, mindenféle régi nagyokat megidézve - néha még érzelmesen búg is! A lányok nála jóval pontosabbak, viszont sajnos legtöbbször úú és óó vokálokra korlátozódik a szerepük.”