Heaven Street Seven, amelyet ismerünk

„A már említett interjúban Szűcs Krisztián arról is beszélt, hogy egyrészt újfajta munkamódszerrel dolgoztak, másrészt kicsit hátrébb szorult a gitár, néhány számban pedig a billentyűsök és az őket kezelő Takács Zoltán »Jappán« vitték a prímet. Ez utóbbi azonban csak a lemez második felében lesz feltűnő, addig nagyjából azt a Heaven Street Sevent halljuk, amelyet ismerünk. Ami egyértelmű különbség a Jazz lemezhez képest, az az, hogy nincs az a szerteágazó, harsány eklekticizmus, amely azt a lemezt áthatotta: itt még az elektropopos hatások ellenére is egységesebb a hangzás. Sőt vannak slágerek is, olyanok is, amilyenekkel talán a Tudom, hogy szeretsz titokban óta adós a zenekar. Erre a legjobb példa a Nem elég, amelynek végre olyan refrénje van, hogy az egy hallgatás után is ottmarad, és tényleg hallatszik is rajta, hogy nem próbateremben összeerőlködött szerzemény, hanem egy ihletett pillanatban megfogant dal - külön szép, hogy minderre Szűcs szerint a 2-es villamoson került sor.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi szám erőlködés eredménye lenne, sőt. Az elektropopos számok is könnyedén belesimulnak a lemezbe, közülük a sötéten elegáns Zselé a legjobb, míg a legmeglepőbb a Faun, amelyben van egyrészt egy ellenállhatatlan kilencvenes évekbeli alternatív fíling, másrészt pedig egy olyan refrén, amelyre a hatvanas évek Omega-slágereit író, húszéves Presser Pici is büszke lenne. Ha ezek képviselik a legszokatlanabb HS7-dalokat, akkor említsük meg a másik végletet, a generikus magyar alterslágernek is nevezhető Gesztenyefák alattot - ebben még egy pillanatra össze is ér a 30Y és a Heaven Street Seven zenei világa. De különösebb gond ezzel sincs - ha már mindenáron keresnénk ilyet, akkor az utolsó előtti dalt, a kissé nyögvenyelős 974-et említeném, ám addigra már épp eleget hallhattunk ahhoz, hogy a pozitív összképet ne tudja elrontani.”