A késlekedő megváltás

„A létező legkeresztényibb magatartás: magunkra venni a hordhatatlannak, a megérdemeletlennek érzett keresztet, akár bűntelenül is. Csak hát ki érdemel kereszthordozást? És ki nem? S ki dönti el, ki mit érdemel? Ezeket a kérdéseket még a templomokban, Isten szolgái sem szívesen vetik fel, hiszen hová lesznek akkor a kész és hirdetendő teológiai válaszok. De ezzel az egyház – nem most, hanem már évszázadokkal ezelőtt – kiengedett a kezéből fontos diskurzusokat. Hagyta, hogy nála sokkal erőteljesebben mutassák föl a vallás és a hit nagy kérdéseit azok a szenvedéssel és kétségekkel kínlódó írók, művészek, akik valóban végiggondolták a végiggondolhatatlant, és nem tartották meg végső következtetéseiket sem önmaguknak, sem a belső hierarchiának. A hitvágy, az emberi szenvedések és az Isten igazságosságába vetett bizalom profán szentháromságán belül dúló harcot minden következményével együtt a világ elé tárták: Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben, Tolsztoj a Gyónásban, Oscar Wilde a De Profundisban.

Érthető, hogy az egyház a hívőknek, a hitükben kevéssé megingathatóknak és legfeljebb még a hinni akaróknak kíván elsősorban lelki táplálékot adni, különösen húsvétkor, a legfontosabb keresztény ünnep hetében – de mi lesz a többiekkel? Holtvágányon veszteglő gondolatvagon az a sajtóban időről időre előkerülő kényszeres számolgatás, hány százalékkal csökkent a templomba járók száma, némi kárörömtől sem mentes szánakozással a hitét vesztett Európán, s ezzel nem azt állítom, hogy nem kell figyelni a statisztikákra – csak éppen tudható, hogy kérdéseket feltenni sokféleképpen lehet. Azokban a magyar templomokban, ahol hiteles papok hirdetnek igét, nem lett egyharmaddal kevesebb a hívők száma.”