Ketrecbe zárt történelem

„Alföldi Róbert rendezése igen komoly indulatokat váltott ki a premier után. Még művészetéhez közel állók sem tudják teljesen felhőtlenül állítani, hogy egy komplex előadással állunk szemben. Vannak nehezebben megfejthető megoldások, jelenetek, s hiába szólna a mű 2013-ról, a megosztottságunkról, ez a kettészakadás ebben a rendezésben nem mindig jelent meg. A tömeg épp hogy sokszor nagyon is egységes masszaként mozgott a színpadon, amely nem akarta hagyni, hogy rángassák. Tragédiánk épp az, hogy a tömeget mégiscsak sikerült hol az István-tábornak, hol a Koppány-tábornak ide-oda tologatni. De ezek az emberek nem egymással néztek farkasszemet, hanem a hatalommal szemben. A felelősség egyértelműen azoké, akik heccelői voltak a két főszereplőnek, s a tömegnek: a fiát irányító Sarolté, a drogos révületében Koppányt manipuláló Tordáé, a gyutacsként dolgozó amazonoké. Velük szemben az éterien tiszta Réka békekönyörgése, Géza fejedelem, határozott, bölcs intelmei pusztába kiáltó szó csupán.

Ami feltűnő, hogy a darab elvesztette minden korábbi szakralitását. Nem csupán kortárs drámához van szerncsénk, de egy teljesen profanizált István, a királyhoz. A kereszt minden esetben mint a gyűlölt zsarnokság szimbóluma jelent meg. A térítők gagyi »Mátrix-ügynökként« szaladtak a színpadon, s a keresztet cipelő csuhások – akik pedig mintha valamelyik horrorfilmből csöppentek volna ide – érthetetlen módon a feszületekkel döfködték az önmagukat vasvillával, kaszával védő tömeget. Miért ők? Miért kell egyenest fegyvert csinálni a keresztből? Miért nem a világi hatalmakra bízzák a megtorlást? Nem a modern feldolgozással van baj. A géppuskaropogás nagyon ötletesen szemléltette az egyenlőtlen küzdelmet a hatalom és a tömeg között, de ennyi elég is lett volna ennek érzékeltetéséhez. Az sem lett volna kevésbé hatásos, ha a vörösen világító, nyomasztó keresztek a géppuskák árnyékában vannak, csupán ideológiai támaszt nyújtva a kegyetlen öldöklésnek.”