A haza rossz szelleme ismét győzött

Vannak az életben értelmetlen tevékenységek. Ilyen az, amikor esztétikáról vagy ízlésről próbálunk eszmét cserélni azzal a tarsolylemezes turbómagyarral, aki ingerülten buzizsidózik az Alföldi-féle István, a király bemutatója előtt, vagy amikor a Heti Hetes nyomán Alföldi-rajongóvá lett, agresszívan lökdösődő nyugdíjassal próbáljuk megértetni, hogy Gergényi és Gyurcsány rendőrterroristái egy demokráciába talán mégse férnek bele. Aki őszinte kritikát próbál írni Alföldi rendezéséről, az a két fenti hibát egyszerre követi el.

Személy szerint azt éreztem helyesnek, hogy nyitottan és előítélet nélkül megnézem az előadást, kialakítom a véleményemet, és nem teszek úgy, mintha mindaz, ami itt zajlik, normális lenne. Meg se próbálom érdemi kritikával túlüvölteni azokat a veszett harci kutyákat, akik emberemlékezet óta minden közéleti vagy kulturális történést teljes sikerrel ágyaznak a maguk Trianon- vagy holokausztsérültségébe.

Nem az a baj, hogy az egész előadás tömény politikává vált, hiszen az volt már a '82-es ősbemutatón, hanem az, hogy a legostobább és legsötétebb törzsi gyűlölködés tárgyává tette azt a több mint három évtizede velünk élő mítoszt, az István, a királyt, amely olyan közel áll a magyar nép lelkéhez, mint talán semmi egyéb.

Alföldit a rendezés során láthatóan az a szándék vezérelte, hogy a balliberális oldalt ünnepélyesen visszaemelje a magyarságba, ezt a műveletet azonban szokása szerint olyan gesztusok kíséretében hajtotta végre, amelyekkel a rockoperát nagy ívben belevetette abba a ballibsi kontra népnemzeti gyűlölködésbe, ami már a rendszerváltáskor se volt progresszív, viszont annál unalmasabb és elhasználtabb, még akkor is ha ennek az országnak a rugói rendületlenül erre járnak.

A jobboldali értelmiség persze hibátlanul asszisztált Alföldi performanszához, olyan hevesen ásva a lövészárkokat az eredeti mű védelmében, hogy közben a szerzőpárost, Szörényit és Bródyt is kitagadták a nemzetből. Ezúttal valóban sikerült István és Koppány küzdelmébe az egész társadalmat bevonni – ez a darab cselekményének a lehető legkártékonyabb projekciója. Az István, a király mindeddig – talán az utolsó identitáskapocsként – a magyarság egységét fejezte ki. Idén ez az illúzió is szertefoszlott.

A haza rossz szelleme ismét győzött, mindkét tábor begyűjtötte a hideg polgárháború további muníciójául szolgáló sérelmet, megalázottságot és meg nem értettséget. Már kopogtat a kampány, az újabb alkalom, hogy igazán mozgósítani tudjuk nemzeti indentitásunknak azt a darabját, amely még az István, a királynál is közelebb áll a szívünkhöz. Azt, amiben jobb és bal igazán osztozni tud: a gyűlöletet.