„Amikor az első félórában egyetlen igazi gólhelyzetet sem alakítottunk ki a munka mellett focizgató, dilettáns és félamatőr játékosokból álló andorrai csapat ellen, akkor szólalt meg először az a néhány száz néző a lelátón. »Ébresztő!«
De a címzettek közül senki sem ébredt föl. Játékosaink ugyanolyan passzívan és gyáván futballoztak a folytatásban is, ötlet és elképzelés nélkül. Vaktában ívelgették előre a labdát. Kinek? Ők sem tudták. Tanácstalanok voltak, széttárt karral jelezték, hogy fogalmuk sincs, mit kellene csinálniuk. Úgyhogy jöttek a biztonsági passzok oldalra, meg a füttykoncerttel honorált gurítások hátra. Hazaadásban ezen a meccsen rekordot döntöttünk. Ismétlem: a félamatőrökből, dilettánsokból álló Andorra ellen. »Ébresztő!«
Szenvedve, csúnya játékkal győztünk 2:0-ra. Legjobb játékosunk Király Gábor volt, a kapus. Andorra ellen, hazai pályán. Ez azért beszédes, nem? (...)
Tulajdonképpen örülnünk kell az amszterdami 8:1-nek, mert ha ott valami csoda folytán döntetlenezünk, vagy csak egy-két góllal kapunk ki, most senki sem követelne teljes megújulást, s minden maradna a régiben. Így legalább valami megmozdulni látszik, bár a belterjes magyar futballközeget ismerve (ahol mindenki mindenkinek a komája, sógora, csókosa) nincs sok esély a »forradalomra«. Kár, mert a jelen mélységesen lehangoló. Csökkenő nézőszám az NBI-ben, soha véget nem érő bundaügy, megalázó kupavereségek, a válogatott teljes kudarca. Lássuk be: ez volt a magyar futball történetének egyik legrosszabb éve.”