„Izgalmas volt érzékelni azt a közös alapot is, amely Antall Józsefnél és az orbáni politikában is (a mostani évértékelőben is hangsúlyosan szerepelve) a nemzeti szuverenitás megőrzését állítja a politikai törekvések fókuszába. Antall és Orbán politikai hitvallásának gyökere ez, melyhez képest minden más aspektus csak másodlagos. A magyar történelem viharait, geopolitikai helyzetünkből fakadó örökös kiszolgáltatottságunkat látva valóban mindig létkérdésünk volt és lesz a nemzeti önállóság - egyensúlyozás kelet és nyugat között. És ezen a ponton volt és van áthidalhatatlan szakadék az antalli és az orbáni politika és azonos tőről fakadó, de különböző pártállásúnak látszó ellenzői között.
De most egyáltalán nem is erről akartam beszélni, hanem a kötet személyesebb vonatkozásairól, s azok közül is az Antall József személyiségének kialakulását talán leginkább befolyásoló apai hagyatékról: az önuralomra való nevelésről.
Keveset találkozunk - legalábbis a mi kultúránkban - mostanság ezzel a szóval, világunk sokkal inkább az érzelmek lehetséges legteljesebb kiélésére, a problémák felszínre engedésére bátorít bennünket. Hogy is mondta Cseh Tamás a Mélyrepülésben? »Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra. Ami ingatag bennünk, úgy is magától összedől...« A Nagy Lelki Felszabadulás idejét éljük. Ehhez képest öregurasnak és avíttnak tűnhet mindaz, amiről Antall József beszél.
Antall édesapja, aki más tekintetben meglehetősen szabadon nevelte a fiatal fiút (oda ment, ahová akart, s mindig szeretettel fordult felé), egyetlen dologban nem engedett: hogy fia az önuralmát sose veszítse el.”