És mi a helyzet a bikavérrel?

„Furmintfan és én abba a kiváltságos helyzetbe kerültünk, hogy egy maroknyi hazai véleményformálóval egy asztalnál egy húszboros mesterkurzust hallgathattunk (és kóstolhattunk) végig Mészáros Gabriella prezentálásában, így mintegy megúszva a rendezvénytermes test-test szambát, értő fülek és szájak között, nyugodtan vizsgálódhattunk bikavér-fronton. Gabriella kiemelte: alapvető identitásproblémát okoz, hogy lényegében nincs az országnak őshonos kékszőlő-fajtája, ami (elvben legalábbis) könnyen orvosolható olyan vörös házasításokkal, melyek nem a fajtát, hanem a termőhelyet igyekeznek minél jobban prezentálni. Kérdés, hogy ez a meglehetősen széthúzó bikavér-mezőny mennyire képes ellátni ezt a feladatot; azt gyanítom, hogy nem minden tekintetben.

A legfontosabb borvidéki különbség (elvben és a gyakorlatban is) a kadarka; amennyiben Szekszárd képes lesz egységesen kadarkahangsúlyos (de nem túlsúlyos) bikavérekkel előhozakodni, az óriási aduász lehet a sokszor még Bordeaux-feelinget árasztó egriekkel szemben (északon nem kötelező alkotó a kadarka, délen viszont igen), és ezt a kóstolt borok alá is támasztják. Ami pedig a bikavér minőségi szintjeit (alap, Superior, Grand Superior) illeti: véleményem szerint teljesen értelmetlen tovább szegmentálni az amúgy is rangsorolhatatlan, egyetlen kategóriában is széthúzó, vegyes mezőnyt. Egy bikavér kell, de annak jónak, termőhelyinek, egyedinek és nagynak kell lennie.”