A szentté avatás nem Nobel-békedíj

2014. április 27. 09:50

A szentté avatás – amellett, hogy van egy objektív tartalma, – bizony egyéb, politikai szempontokat is magában rejt. És itt kezdődnek XXIII. János és II. János Pál szentté avatása körül a kérdések és polémiák.

2014. április 27. 09:50
Szilvay Gergely
Mandiner

Vasárnap Ferenc pápa (és társaságában XVI. Benedek) szentté avatja két elődjét, II. János Pált és XXIII. Jánost (a képen). János Pált talán nem kell bemutatni senkinek, de ki volt XXIII. János? Miért avatják őket egyszerre szentté? Egyáltalán, miért avatnak még szenteket és hogyan? Mit mer megtenni Ferenc pápa és mit nem?

Egyszerre négy pápa lesz vasárnap a Szent Péter téren, ebből három egymást követte a pápai trónon: II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc. Utóbbi kettő még él, elődjüket és annak hárommal korábbi elődjét, XXIII. Jánost Ferenc avatja szentté.

XXIII. János, azaz Angelo Roncalli a „jó pápa” néven vonult be a történelembe, eredetileg mosolygós és közvetlen természete miatt. Átmeneti pápának szánták a 12 évig uralkodó XXII. Piusz után, de nem az lett: az alig öt évig pápáskodó Roncalli hívta össze az egyház irányvonalát máig meghatározó II. Vatikáni Zsinatot, hogy kinyissa az egyház ablakát és friss levegőt engedjen be rajta az aggiornamento jegyében. Ennek következtében úgy emlékeznek rá, főleg nyugaton, mint a római arisztokrata családból származó, reakciós és maradi elődjével szemben nyitott, joviális és progresszív, paraszti származású pápa, aki lezárja a Piuszok korszakát (János pápa úgy választott nevet, hogy megkérdezte: melyik volt a leggyakrabban használt pápai név a történelemben, és azt a választ kapta: a János. Igaz, az utolsó a 14. században uralkodott, mivel a XXIII. János nevet utána felvette egy ellenpápa is, és általában az ellenpápák által viselt nevek ki is mentek a divatból). János pápa egykori személyi titkára, akit Ferenc pápa kreált bíborossá, tiltakozott a jó pápakifejezés ellen, rámutatva egy interjúban, hogy a nyugati sajtónak elég egyoldalú a képe Roncalliról.

II. János Pál, a reakciós?

II. János Pált nyugaton a zsinati reformokat megállító, reakciós és konzervatív pápaként tartják számon, annak ellenére, hogy a tradicionalista katolikusok (akik részint zsinatellenesek, de a tradik jelentős része nincs ellene a II. Vatikán Zsinatnak) éppenséggel nem konzervatívként, hanem inkább liberálisként tekintenek rá. Igaz viszont, hogy a progresszívek nem kedvelték, Hans Küng is a történelem szekerét ha nem is visszafelé húzó, de megállító pápaként tekint János Pálra. A nyugati liberális közvélemény (legalábbis a média) nem kedvelte János Pált konzervatív családképe és szexuáletikája miatt (elképesztő, hogy ilyen egy-ügyű a nyugati „véleményformáló elit”), részint pedig amiatt, amiért mi szeretjük: kommunistaellenessége miatt. A lengyel pápa kissé bűzlött az enyhülés virágillatú levegőjében.

Mindennek tekintetében XXIII. János és II. János Pál közös szentté avatása Ferenc részéről azt szolgálja, hogy János fénye beragyogja János Pált, és tompítsa a róla kialakult vélemények élét. Emellett a közös szentté avatás az egyházon belüli irányzatok kibékítését is szolgálná egyes vélemények szerint – nos, ez nehézkesebb kérdés, itt ugyanis a két pápa körülbelül mégiscsak ugyanazon vonal képviselőjének számít. Nem lehet mondani, hogy az egyházon belül János a progresszívek, János Pál pedig a konzervatívok pápája.

Egyrészt: II. János Pál zsinati szakértőként kezdte (igaz, XVI. Benedek is). Másrészt: névválasztása a zsinati pápákkal, XXIII. Jánossal és VI. Pállal való kontinuitását volt hivatva kifejezni. Harmadrészt: a két pápa tevékenységét jobban ismerők inkább témánként foglalnak állást. A tradicionalisták nem örülnek, hogy János összehívta a zsinatot, sem a tradik, sem a konzervatívok nem szívlelik a János pápa által elindított, kommunista országokkal való kibékülést szolgáló ostpolitikot. Viszont a tradik előszeretettel idézik János pápának a latint, mint liturgikus nyelvet méltató és megőrzésére buzdító enciklikáját, valamint az utoljára általa megújított tridenti misekönyvből miséznek. Tradicionalisták tömegei nézik végig időről időre a XXIII. János pápa koronázásáról készült fekete-fehér felvételeket a YouTube-on, mivel utódja már csak amolyan Tesco gazdaságosra sikerült tiarát használt (pedig VI. Pál koronáját VIII. Bonifácéról mintázták), és le is tette azt a Szent Péter-bazilika oltárára. (Persze erre mondható, hogy a progresszívek is az irányvonala miatt szeretik Jánost, és az mutatott előre, koronázás ide, koronázás oda.)

Másrészt II. János Pál egyházi értelemben ugyan konzervatív volt, de nem tradicionalista. A tradik körülbelül a „legkisebb rosszként” tekintenek rá, támogatva számos megnyilatkozását, konzervatívnak gondolt morális állásfoglalását, de a tradicionalisták kiütést kaptak az Assisiben megrendezett vallásközi találkozóktól, mint amelyek maszatolnak és a szinkretizmust segítik elő, valamint nem kedvelték poliészter miseruháit, és máig szörnyülködve emlegetik II. János Pál szertartásmesterét, Piero Marinit, aki giccsesnél giccsesebb, tartás nélküli ruhákat adott időnként a Szentatyára (például a szentév megnyitásának alkalmából). Az egyházi (neo)konzervatívoknak János Pál körülbelül az ideális pápa volt, a liberálisok viszont nem szerették. Egy pápa, aki elítélte a felszabadítás teológiáját, és elment Dél-Amerikába, hogy leintse a szandinista rezsimet Nicaraguában? Ugyan!

Kit avat szentté az egyház?

Az elsődleges kérdés a jelölt istenkapcsolata – ez az, ami miatt pusztán erkölcsi nagyságokat soha nem fog az egyház szentté avatni. A szentség nem Nobel-békedíj. Csak az egyház által hirdetett, abszolút transzcendens igazságokhoz hű embert teszik nyilvános tisztelet tárgyává. Kell persze az erkölcsös élet, de ez az istenszeretet következménye kell legyen. Nem akármilyen istené, nem akármilyen vallási közösségben. Nincs apelláta. Soha nem is lesz. De ebbe belefér az élet élvezete, nem kell puritán önsanyargatónak lenni (igaz, ez nincs is kizárva). Szalézi Szent Ferenctől kérdezték meg: mit tenne, ha megtudná, hogy tíz perc múlva meghal? Billiárdoznék tovább – szólt a válasz. Aquinói Szent Tamás sem az önsanyargatás miatt volt olyan széles, hogy két székre helyezte a refektóriumban szentséges testének fundamentumát. Mindez azonban nem elegendő, nagymamáink sorát avathatnák így szentté. Szükség van arra is, hogy valamiért az egyház követendő példaképnek tartsa az illetőt. És arra is, hogy létező emlékezete, kultusza legyen, legyen szentségi emlékezete a jelöltnek. Az eljárást az illetékes egyházmegye indítja el, és sok fázison megy keresztül, melynek során két csodára is szükség van, kivéve vértanúk esetében. A csoda nem holmi kibúvó: az egyház komolyan és aggályosan vizsgáltatja meg egymást nem ismerő orvosokkal a csodásnak tűnő eseteket, igen körültekintő módon eljárva. Gyakran adnak ki szakvéleményt kérve eseteket ateista orvosoknak például. Számos eljárás áll évekig csodahiány miatt, az egyház pedig nem siet, ahogy sosem tette a történelem folyamán. A szentté avatás tulajdonképp a boldoggá avatottak tiszteleti körének szélesebb körű engedélyezése. A szenteket, boldogokat természetesen nem imádják a katolikusok, pusztán tisztelik.

Mindebből is látszik, hogy a szentté avatás – amellett, hogy van egy objektív tartalma, – bizony egyéb, politikainak is nevezhető szempontokat is magában rejt. És itt kezdődnek XXIII. János és II. János Pál szentté avatása körül a kérdések és polémiák. Mindenekelőtt: Ferenc pápa azzal indított, hogy hatáskörénél fogva kivette a két eljárást a szentté avatási eljárások hagyományos menetéből, és a szokásos vizsgálatok közül többet is mellőzve döntött a szentté avatás mellett. Persze ezt a pápa elméletileg megteheti, és ha mondjuk van egy ilyen eset, afölött könnyen napirendre lehetne térni. De Ferenc pár hónapon belül hat esetben rendelt el gyorsított eljárást, vett ki valakit a szokásos eljárások alól. Ez nem túl szerencsés üzenet. Ferenc pápát sokan imádják azért, mert megszegi a mumus szabályokat, de itt látszik, hogy ez visszaüthet: a pápák alapesetben a hagyományhoz, szokásokhoz, egyházi szabályokhoz igazodva kormányoznak, mivel ezzel mutatnak példát, és mert nem abszolút uralkodók, hanem számos dolog köti őket (a pápai tévedhetetlenség a közhiedelemmel ellentétben nem vonatkozik a pápa teljes tevékenységére, minden szavára). Ilyen értelemben a pápák valamiféle jogállam élén uralkodnak mint abszolút uralkodók. Ferenc pápa nagyon szereti hangsúlyozni, hogy mennyire hatalomellenes, és nem szeret egyedül határozni és hogy közösségileg kell irányítani, de amilyen szépen eladja ezt kifelé, annyira nem így csinálja befelé: Ferenc igazából meglehetősen kemény kézzel irányítja az egyházat, egy hosszú távon világos vonalvezetés mentén, azonban a Vatikánból érkező hírek szerint az egyes lépései gyakran érthetetlenek. Ez a szabályok állandó rugalmas értelmezésével egy permanens kivételes állapotot szül, amit nehéz sokáig fenntartani. 

A szentté avatások hitelét viszont a szabályok betartása növeli. Nem hiába ódzkodott eleinte Benedek attól, hogy az előírásokat megszegve, halála után öt éven belül boldoggá avassa János Pált – habár mégis megtette. Ferenc pápának nincsenek ilyen skrupulusai, ő populista, áramvonalas, pontosan tudja, mi a népszerű és azt ki is szolgálja, így örömest eleget tesz a „santo subito” (azonnal szent) népi kívánságának. (Mint nemrég a nagycsütörtöki lábmosással kapcsolatban a Mandiner.keresztényen beszámoltunk róla, amikor a pápa a 12 megkeresztelt, katolikus férfiember előírását megszegve a börtönben az utolsó vacsora emlékére muszlim nők lábát is megmosta, egy volt anglikán, ma katolikus pap Dwight Longenecker atya azt írta: nem az a baj, hogy pápa megszegi a szabályokat, ő a pápa, megteheti. A fő baj az, hogy a hétköznapi papok nem szeghetik meg a szabályokat, viszont a pápa egy-egy ilyen népszerű aktusa után sokan összezavarodnak, félreértik, félremagyarázzák, és ezeket a problémákat nekik, a hétköznapi papoknak kell kezelni, miután a pápa learatta a népszerűség gyümölcseit.)

Pápák és szentek

A történelem 264 pápájából (az ezen felüli utolsó kettő még él) százat sem avattak szentté, de ebből ötven majdnem megegyezik az első ötvennel, és az utolsó kétszáz évben alig volt szentté nyilvánított pápa, a huszadik századból csak az egyébként a tradicionalisták által kedvelt, progresszívek által ad acta tett X. Szent Piusz (plusz a boldogok, akiket most avatnak szentté). Már II. János Pál boldoggá avatásokat felmerült többekben a kérdés: nem rossz-e, ha a boldoggá, szentté avattatás kvázi halál utáni joga lesz a pápáknak?

Roberto di Mattei, a Szentszék által is kitüntetett olasz (tradicionalista) történész például a következő aggodalmakat fogalmazta meg a Catholic Family Newsnak adott, nagy port kavart interjújában (magyarul részletek itt):

„Engem egészében megdöbbent az a felületesség, amivel az elmúlt években a szentté avatási pereket megkezdik és eldöntik. Az I. Vatikáni Zsinat definiálta a pápa joghatósági primátusát és bizonyos körülmények között a tanítóhivatali tévedhetetlenségét, de egészen biztosan nem a pápák személyes makulátlanságát. Az Egyház történelmében voltak jó és voltak rossz pápák, és azok száma, akiket szentté avattak, csekély. Ma az embernek az a benyomása, hogy azon igyekeznek, hogy a pápa tévedhetetlenségét személyes makulátlanságával helyettesítsék. Az összes pápát, jobban mondva a II. Vatikáni Zsinat utáni összes pápát szentként prezentálják. Nem véletlen, hogy XXIII. János és II. János Pál szentté avatása IX. Piusz szentté avatását és XII. Piusz boldoggá avatását a háttérbe szorította, miközben VI. Pál boldoggá avatási pere teljes gőzzel halad. Majdnem úgy tűnik, mintha a zsinatot és a zsinatutáni időt a szentség nimbuszával akarnák körülövezni, hogy ezzel egy történelmi kort »tévedhetetlenné« nyilvánítsanak, mely az Egyházban a tan elsőbbségének a lelkipásztori gyakorlat elsőbbségével való felcseréléséhez vezetett.”

Mattei szerint, ha egy pápát szentté avatunk, nem csak személyes életszentsége kérdés, hanem pápaságának politikai oldala is. Amit pedig a zsinat előtti és utáni pápákról mond, az valóban elgondolkodtató. VI. Pál boldoggá avatási pere is folyamatban van, habár a progresszívek nem szeretik a fogamzásgátlást elvető Humanae Vitae enciklikája miatt, az egyház őskonzervatívjai viszont habozó, nehezen döntő természetét nem kedvelték, és ugyebár az ő nevéhez fűződik az új liturgia is. (Egyébként korábban XII. Piusz bíborosa volt.) 

Progresszívek vs. tradicionalisták

Ha van két pápa, akivel kapcsolatban körülbelül egyértelműek egyházon belül is a törésvonalak, akkor az VI. Pál és XII. Piusz: Pál, a zsinat pápája a progresszívek kedvence (bár van, akinek még ő is reakciós volt), a tradik egyöntetűen nem kedvelik; XII. Piusz egyértelműen a tradik kedvence és a progresszívek nem kedvelik (az egyházon belüli három fő irányzatról, tradicionalistákról, neokonokról és haladókról a Kommentár oldalánolvashat többet). A mainstream, zsinati alapon álló konzervatívok pedig mindenkiben a kontinuitást hangsúlyozzák (és hát alapvetően igazuk is van). Ferenc pápa egyébként eszmeileg leginkább VI. Pál örököse, viselkedésben pedig XXIII. Jánosé, de kicsit a vatikáni szabályokat eleinte úgyszintén lazán kezelő és közvetlen II. János Pálé is (valamint a mosolygós, 33 nap után elhunyt I. János Pálé). XII. Piusz arisztokratizmusa és VI. Pál visszafogottsága távol áll Ferenctől, bár ami az öltözködését illeti, sajnos egy az egyben a VI. Pál-féle tescogazdaságos, hatvanas évekbeli minimalizmus foglya. Ennél II. János Pál is fényévekkel jobb volt. Talán XXIII. János példája üzenhetné, hogy összefér egymással személyes közvetlenség és a pápai hivatalhoz, intézményhez méltó öltözködés. De ez zavart okozna Ferenc pápa körül az erőben, ami most az egyszerűség egyszerű üzenetét hangsúlyozza.

Mindenesetre, ha már ekkora avatási kedve van Ferencnek, sokan örülnének, ha XII. Piuszt is oltárra emelné – ami egyébként nem elképzelhetetlen, már kifejezte ebbéli szándékát, bár irányvonalába egyáltalán nem illenék bele. Reméljük, akkor már egy-két kevésbé népszerű pápát is sikerül szentté avatni, hisz mégsem a közvélemény kiszolgálása kéne legyen az elsődleges cél, hanem az alakítása. Ha Ferenc tényleg olyan újító és olyan merész, mint aminek mutatja magát, akkor bizony nem csak a vatikáni adminisztrációval és az egyház konzervatívjaival mer szembe menni, hanem a világ liberális véleményvezéreivel is, és szentté avatja IX. Piuszt és XII. Piuszt is – valamint Mindszenty bíborost. Amen.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 30 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
MOPO3OB
2014. november 27. 16:29
Honnan tudod? Ha végignézzük a Nobel-békedíjasok sorát... hát érdekes neveket találunk. Már az is eléggé ízléstelen, hogy egy olyan díjhoz használják fel Nobel nevét amit ő nem akart létrehozni, más díjakhoz adta a nevét és vagyonát. Legalább a pénzalapot máshonnan biztosították a Nobel-békedíjhoz.
Öreg
2014. május 01. 18:44
Mivel nem katolikus vagyok, túl tenném magam ezen, ha Mindszentyt is szenté avatnák.
marcus1981
2014. május 01. 16:45
"Ne szakadjatok pártokra"- írja Szent Pál. (1KOr 1,10) Az Egyház nem demokrácia : nem érthető meg, ha pártok versengéseként tekintjük életét. Egyébként: II. János Pál nem volt zsinati szakértő, hanem zsinati atya ( nem ugyanaz!).
Anti Komcsi
2014. április 30. 08:45
A szentté avatás Szentírás ellenes katolikus abberráció. Bálványimádás, amit Isten tiltása ellenére katolikus egyház alkalmaz.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!