„Amikor ezt az interjút egyeztettük, azt mondta, hogy már úgyis régen szeretett volna bemutatkozni a Magyar Nemzet olvasóinak.
A hiteles műveknek valahogy fölötte kellene állnia a megosztottságnak. Erdélyről írok, és az erdélyi téma olvasói inkább a konzervatív oldalon vannak, vagy ott is. Nagyon örülnék annak, ha ez a könyv megméretődne ott is, ahol nagyobb a kötődés ehhez a témához. De Vida Gábor Trianon-regényéről sem írt a lap tudtommal. Ugyanakkor a liberális gondolkodású olvasói réteg is valamiféle »aha-élménnyel« reagált könyvemre, ami egy kicsit meglepett.
A regény sokszor érint olyan témákat, amelyekkel ez a liberális olvasói réteg szívesen foglalkozik: feminizmus, nemzetek felettiség. Lehet, hogy az ő aha-élményük részben ebből táplálkozott.
Trianon vesztesége, gyásza viszont nem olyan téma, amelyeket a liberális olvasó megszokott. De az említett témák is kapcsolódási pontot jelenthettek, és mivel a regény a századelőn játszódik, annak az időszaknak a forradalmi, »modern« gondolatai ezek voltak. Ez az olvasóréteg úgy nőtt fel, hogy kizárta az életéből az Erdélyről való gondolkodást és érzéseket. És most találkozott velük egy könyvben.
A kisebbségi lét tragédiáinak, traumáinak újszerű bemutatásáért kapta a díjat. Tud azonosulni ezzel az indoklással?
A regényben próbáltam járatlan úton menni: meghaladni tabukat, a tagadást, megtörni hallgatást vagy a nosztalgikus írásmódot, amelyek az Erdély-témára általában jellemzőek, és feltérképezni Erdély történelmi bonyolultságát. A tragédiák és a traumák iránti érdeklődést is vállalom, Trianont én társadalmi traumának látom és annak próbálom megírni. De nem tudok olyan tragédiákat írni, ahol a hősök végleg összeomlanak, belehalnak a történelembe. Az én regényhőseim együtt élnek vele, megpróbálnak továbbmenni. (...)
A főhősei egy félig székely, félig csángó orvostanhallgató és egy nagyenyedi zsidó családból származó medika. Miért ők voltak érdekesek?
Próbáltam aláaknázni azt a gondolatot, hogy az erdélyi ember egyféle. A székely fiú félig csángó családból jön, ami a székelytől is teljesen különböző világ. A lány pedig integrálódó zsidó családból, számára fontos a nemzeti érzés, de az is, hogy a kolozsvári egyetem »hét felekezet egyeteme«, vagyis toleráns minden vallás iránt, így ő is tanulhat. (...)
Mindkét regényében Erdéllyel foglalkozik. Még az ott élő írók közül is kevesen írnak ma ennyit és ilyen konkrétan az erdélyi múltról. Miért ragaszkodik ehhez a témához?
Erre vagyok igazán, őszintén kíváncsi. Irigylem azokat az erdélyi (származású) írókat, akik el tudják hagyni az Erdély-tematikát, de engem jelenleg nem érdekel más. Később talán ez megváltozik. Írói szempontból szerencsés, hogy van egyfajta otthonos idegenségérzetem Erdéllyel szemben: benne is vagyok, de rá is látok. Ma már magyarországinak számítok ott, és érzek is ezzel kapcsolatban némi feszültséget. Az egyetemen a diákjaim nem tudják, hogyan viszonyuljanak egy erdélyi származású, Magyarországra települt tanárhoz, aki most visszajön tanítani: erdélyiként vagy magyarországiként? Magyarországon még mindig erdélyinek számítok, de a díj kapcsán kaptam például lerománozást is; úgy kezdődött az olvasó levele, hogy »nem muszáj hazánkban élni«. Az az érzésem, hogy itt is, ott is sokkal jobban értenének egy kevésbé bonyolult identitással.”
