Ha lendül a kéz…

A világ legtöbbet fotózott asszonyaként a brit királynőt millió alkalommal örökítették meg. Azonban egyedülálló a hétvégén előkerült mozgókép, amelyen a leendő II. Erzsébet hétévesen játékosan náci karlendítésre emeli kezét. Mindezt teszi azt követően, hogy édesanyja, az anyakirálynő a Németországban használt tisztelgésre nyújtja karját, éppúgy, mint a későbbi VIII. Edward és a királynő húga, Margit hercegnő. Az alig húsz másodperces filmfelvételt a The Sun vezető brit újság hozta nyilvánosságra, a videóból kivágott kockát a címlapon közölve. Természetesen egy ilyen információnak, különösen, ha dokumentum is van hozzá, van hírértéke – kiváltképp a bulvár számára. Más lapra tartozik, hogy etikátlannak tartom egy intim, családi felvétel publikálását, amely valótlanul negatív képet festhet a rajta szereplő emberekről. Egykor a magyaroknak is volt olyan alkotmánya, amely kimondta, hogy „az uralkodó szent, sérthetetlen és nem felelős”. Ettől elvonatkoztatva hiszem, hogy a jelenlegi uralkodók közül a leghosszabb ideje regnáló, világszerte köztiszteletnek örvendő II. Erzsébetet megilleti az átlagos polgárnál nagyobb tisztelet, akárcsak a nagy vallások egyházfőit.

A Buckingham-palota elítélte a felvétel közzétételét. De nem járt volna el tisztességesebben a The Sun, ha esetleg a megjelenés előtt tájékoztatja a királyi család hivatalát, hogy a Windsor-ház időben, s ne a botrány kipattanása után tudja tisztázni magát. Mert miről is van szó? A náci üdvözlés éppolyan önkényuralmi jelképnek számít, mint a horogkereszt, a sarló-kalapács vagy az ötágú vörös csillag. Jogosan, hiszen abban a Harmadik Birodalomban volt szokás így köszönni, ahol Adolf Hitler vezetésével az árja fajelméleten kívül esők millióit kényszeríttették halálba. Így a provokatív címlap nem sugalmaz mást, minthogy a képen feltűnő család náciszimpatizáns volt. Még szerencse, hogy elrejtve közli a lap, hogy a királynéval és gyermekeivel kapcsolatban soha nem merülhetett fel a nácik iránti rokonszenv. Azonban, ha a királyi családból valaki „ludas” lehetett, az csak VIII. Edward. Ő a világháború előtt még félbaráti kapcsolatban állt a Führerrel, akit 1937-ben meg is látogatott Münchenben. Azonban a Windsor-dinasztia tagjait – elég Erzsébetre, vagy szüleire, VI. Györgyre és Erzsébet királynéra gondolni – olyan mértékben jellemzi a hazaszeretet, amely egyértelműen kétségbe vonja a szimpátiára vonatkozó feltételezés megalapozottságát. Önmagáért beszél a páratlan odaadás, amelyet a család tanúsított a brit nemzet és Európa sorsa iránt a világháború idején.

Ha ránézek a felvételre, nem egy uralkodócsaládot látok náci köszönéssel szalutálni, hanem egy család két hancúrozó kislánya áll előttem, akik önfeledten mókáznak a kamera előtt. Hogy ebbe miként csúszhatott bele a botrányos köszönés, talány marad. Nem tudjuk, milyen kontextusban lendültek a kezek, egyébként is, elég parodisztikusra sikeredett a tisztelgés (akkoriban sokan gúnyolták a „Hitler-köszöntést”). De nyolcvan év távlatából, ezt nem érthetjük meg éppúgy, mint azt sem, hogyan dicsérhettek önkényuralmi vezetőket világirodalmi klasszikusok szerzői, hogyan beszélgethetett el kedélyesen Hitler és Chamberlain, s miként választhatta meg a Time magazin a diktátort az év emberének. Nem szabad megfeledkezni arról sem: kezdetben sokan csodálták Hitlert, Nagy-Britannia pedig 1938 előtt még Churchill vészjósló kijelentései ellenére sem nem tartotta komoly veszélynek a személyét. Tehát bélyegezzük meg Erzsébet királynőt akkor, ha legközelebb a palota balkonjára kiállva nem az ismert, méltóságot sugárzó üdvözléssel, hanem magasba csapott kézzel köszönti alattvalóit. Addig viszont kijár neki a tisztelet.

Mészáros Márton