Záruló ajtók

„Igen, majd fél év kellett ahhoz, hogy éledezzen Európa önvédelmi reflexe, Brüsszel komolyan vegye ezt a válságot, és az egész világot válogatás nélkül keblére ölelő nagylelkűség, majd a probléma láttán kétségbeesett egymásra mutogatás után végre érdemben foglalkozzon a kérdéssel. A brüsszeli csúcs konstruktív légköréhez persze az is elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a tagországok politikusai érezzék a választóik felől rájuk nehezedő nyomást, belpolitikai értelemben pedig szinte mindent kihozzanak e válságból. (…)

Ha nem is maradéktalanul, de ezzel az elmozdulással elégedett lehet a magyar kormány is, amelynek vezetője a véget nem érő szájkarate után dicséretes módon konkrét megoldási javaslatokkal érkezett Brüsszelbe. Orbán Viktor hat pontjából öt teljesült, ami egyben annak elismerése is, hogy a sokszor szörnyű retorika ellenére Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amelyek érdemben tettek valamit a válság kezeléséért.

Hogy a falak emelése mennyire járható út, azt eldönti az idő, ez a meglehetősen megosztó lépés azonban legalábbis gondolkozásra s cselekvésre késztetett másokat is. A különutas politikájával maga körül is falakat építő kormány persze ezzel még nem tört ki az elszigetelődésből – nem csak a volt NATO-főtitkár „van rosszul Magyarországtól” –, a brüsszeli siker, az európai átlagemberek támogatása azonban elég magabiztosságot, erőt adhat számára. Enélkül ugyanis nem lehet learatni a gyümölcsöket sem.”