Csárdás, a királynő

„Hogyan lehetséges, hogy senki nem akad fenn azon a gondolaton, hogy a mennyország »fád«? Vagy ha az eredeti szöveg szerint »Ganz ohne Weiber geht die Chose nicht«, vagyis asszonyok nélkül nem megy a dolog, és a dolog természetesen franciául van, hogy értsük, miféle dologról van szó, akkor miért lesz ebből »jaj, cica«? Kinek jutott eszébe ez a macskaszájevő gusztustalanság? Ugyanott tartunk: akarjuk valamiért a Csárdáskirálynőt.

Szeretni akarjuk, élvezni a léhaságát és az édes élet álmát. Ha valaki ennek ellenére azt érzi, hogy újra kellene már fordítani a szöveget, annak azért feltétlenül igaza van. Pontosabban: egy feltétellel. Az új szöveg legyen jó. Ugyanúgy szeresse a közönség, mint a régit. Amit az Operettben játszanak, az eredetit jobban tiszteletben tartó átdolgozás, ám ezt a tiszteletet a rendezés könnyedén túllépi, amikor fontos szerepet ad a rendező kitalálta alaknak.

A mai közönség talán mindezt észre sem veszi. Csak ül a nézőtéren, és lassan vagy gyorsabban megadja magát Kálmán Imre zsenijének, dúdolja a szereplőkkel együtt az operett slágereit, tapsol, mint az őrült, és jól érzi magát. Lehet, hogy furcsa, de ezzel minden igazolva van.”