Tovább, Saul, tovább!

„És mivel személyes a kapcsolatom a filmmel – Katz, a hírhedt auschwitzi fotók készítője lehettem szerepem szerint –, engedjenek meg egy személyes történetet. Amikor megkaptam a felkérést, a viszonyom Auschwitzhoz és a náci haláltáborokhoz az alapvető emberi együttérzésen túl csupán csak történelmi volt. Ott volt nekem Benes, meg ott voltak az ő dekrétumai, amelyeknek következtében a családom nem keveset szenvedett, s ezt a szenvedést, hiába, hogy csak áttételesen, édesapámon és a nagyszüleimen keresztül ismertem, mégis magaménak tudtam. Úgy lettek ebből emlékeim, hogy ott sem voltam, csak elmesélték, s már az is túl sok szenvedést okozott. De ennél a saját szenvedésnél nem láttam tovább sosem, s mások tragédiája vagy szenvedéstörténete valójában, mint mondtam, az alapvető emberi együttérzésen és a történelmi viszonyon túl nem nagyon hatott meg. Legyen csak mindenki a saját tragédiájának emlékoszlopa – gondoltam. Hát nem, ne mindenki csak a saját tragédiájának emlékoszlopa legyen. Hajlamos erre mindenki, hajlamos voltam rá én is. De ez a film, vagyis a Saul fia megtanított arra, hogy az alapvető emberi együttérzés és a történelmi viszony nagyon kevés az ilyen tragédiák feldolgozásához.

Ennél sokkal több kell: át kell menni a szomszédhoz, és beszélgetni kell vele, nem pedig csak legyinteni, hogy már megint Auschwitzot meg Benest fájlalja. Ahogy Nemes Jeles László fogalmazott az Aranyglóbusz átvételekor: »A holokauszt hosszú ideig absztrakció volt, számomra azonban inkább egy emberi arc. Ne felejtsük el ezt az arcot!« A Saul fia ezt az emberi arcot vitte a vászonra, olyan elemi erővel, amilyet a filmvilág régen látott utoljára. Nem madártávlatból akarta megmondani, hogyan is kell viszonyulnunk Auschwitz tragédiájához, hanem közel ment hozzá, egészen a mélyére ásott, és egyetlen ember, a Sault alakító Röhrig Géza arcát kezdte el figyelni. És ha egyszer ránéztünk erre az arcra, nem tudjuk levenni róla többé a szemünket.”