A pátoszról és az őszinteségről

Az ember, persze könnyedén, kimondja: csak semmi pátosz! 

És rábólint mindenki, akinek egy kis köze (szándéka, vágya, dolga) van, vagy éppen volna, a színház mai (tán örök) birkózásához, harcához a színpadi unalom szürkesége ellen. Ezt a birkózást, csatát (vagy csupán a csatazajt) mostanában, különösen Brook óta, idézgetjük, szüntelenül és olykor értetlenül. 

Igen, a lényeges üzenet elszürküléséig agyonismételgetjük.

Most ismételgetem én is. Meg tán más is. Majd felidézzük talán a szokványos tehetetlenségünket takarandó azokat, akik Brook előtt vagy Brook után szembesülve az éppen aktuális „szürkeséggel”, harcot hirdettek a színpadon és a sznobizmusok veszélyeztette sok más művészeti ágakban is saját koruk, környezetük, rutinos, kisipari, kiüresedett sablonjaival szemben. 

Így megy ez, már régen járjuk ezt a táncot, kötésig tipródva, a kommunikáció mélyülő lápjában.

*

„Pátosz (pathos, gör.), heves érzelmek, nagyobb felindulás visszatükrözése a nyelvben, a színész és a szónok előadásában. Természetes közvetlenségében a maga helyén és kellő mértékben alkalmazva erős hatású. Hamis v. üres P.-nál a nyelv igazi ok és szükség nélkül ünnepélyesen emelkedett, az előadás szavaló v. lármás és szenvedélyességet mímelő. Ez visszatetszik, néha komikus.” (Révai 1922)

Mert „csak semmi pátosz!” – súgtam oda én is ösztönösen, a színfalak mögött jelenésére induló színésznek. Ő bólint, mintha csak megnyugtatni szeretne. És mindketten ürességet érzünk a szavak mögött.

Pedig mindketten sejtjük, hogy minden csatában álló, jelszóvá formálódó fogalom hamis. Ez is az. Mert a szavak, abban a pillanatban, amikor jelszavakká kínozzuk-kényszerítjük őket, elárulnak. Egyszerűen elvesztik eredeti üzenetüket. Mert a „jel” hozzáadásával kiürülhet az eredeti szó, üzenet, mintegy bizonyítván azt a tényt, hogy megszűnik a kreativitás szabadsága, elvész a pátoszban vagy a monotóniában, nincs többé, ha bármilyen elvi dramaturgia mozgalom, csata fegyverhordozójává válik.

A huszadik század végén (de bizonyára nem először a színház történetében) indult a színpadi beszéd és testbeszéd pátoszának értelmezése, hamis pátosztalanításának (szinte) mozgalommá növekvő, mikor őszinte, mikor álságos szándéka. Jouvet, Craig, Brecht stb. Bizonyára okkal. Ez vitán felül áll. Nem kell itt most külön értekeznünk a hamis, rosszul elhelyezett pátosz ártó hiteltelenségéről, ill. élménygyilkos szerepéről a színpadon. Erre utal burkoltan az idézett lexikoncímszó megfogalmazásában bujkáló irónia is.

De a pátosztalanítás nemes szándéka, az akarnoki tálalás folytán önmaga ellen fordult. Különösen forgandó sorsomnak, „szerencsémnek” köszönhetem, hogy a németországi színpadokon tapasztalgattam meg igazán markánsan ezt az új, pátosztalan modorosságot, érett, sőt, túlérett formájában. Talán inkább a szenvtelenség egy rokonformájáról is beszélhetünk e jelenség esetében. Ez a „stílus” azután fokozatosan átragadt és nemzetközivé lett a filmekre, krimikre, de még a szinkronizáló színészek stílusára, beszédmódjára is.

Mert a stílusújítások, felfedezések állandó kísérői a színháznak és minden művészeti megnyilvánulásnak. A gond nem is a kezdeményezőkkel, a mesterekkel van, hanem az önjelölt „tanítványok”/epigonok körében túlszaporodó követőkkel, akik az alkotói (az eredetileg/pillanatnyilag működő/hiteles) ötletet dogmává merevítik és a saját külön képzeletvilágukban minden gondot megoldó receptként vélelmezik és gátlástalanul alkalmazzák. Nagyképűen, rendületlenül, mert a nemzetközi sznobizmus védőernyői alatt renyhe, ám biztonságos szellemi dagonyázást biztosítanak.

Igaz, ami igaz, ezen gyakorlatok nyomán „sikeredtek” olyan színházi és filmalkotások, amelyekben nem maradt semmi pátosz. Hűlt helye sem. Csak szenvtelen, monoton unalom. Az bőséggel maradt. Lagymatag, semmitmondó hangulatú, hiteltelen beszélgetések életről-halálról, szenvedélyről, gyűlöletről, szerelemről… bármiről, ami még a leghétköznapibb pillanatokban is szenvedélyt csiholna, csiholhatna – persze, máskülönben. Mintha a világ lélekmozgató dolgairól csak letargikus, unatkozó, tenni semmit sem szándékozó emberek szólnának, unalmukat űzvén, csészécskéjükkel bíbelődve, csendesen egy kisváros kopott cukrászdájában.

A pátosz csak akkor valódi, hiteles, meggyőző, ha átsüt az arc bőrén, átsejlik a szavak szövetén, átvillan a gesztusok szövevényén a hitelesítő szenvedély és őszinte a szembe/tükörbe nézés varázsa. Különben, szörnyű csapdájává válik a pátosz a színpadnak. Igen, veszélyes csapda. Hiszen, aki a színpadon megszólal, arra mindenki odafigyel. A hibáira meg különös előszeretettel. Az ember már csak ilyen. A közönség még ilyenebb.

Ez az odafigyelés a pátosz megkérdőjelezésére csábít. Előbb vagy utóbb. De ebben a kritikus helyzetben önmagát hitelteleníti a szerencsétlen beszélő, ha bedől a csábításnak, ha lényegtelen dolgokat „emelkedetten” közöl. Ha, például, zengzetesen megemlíti, hogy „mily vizes az utcakő a ködszitálástól”, vagy valamely mellékes, a játék, a stilizálás, az üzenet szempontjából lényegtelen mondatát hangsúlyozza túl. Civilben, aki nem hülye, ilyet nem tesz. Aki pedig ilyet tesz, arról felismerszik már az első szavai nyomán, hogy nincs vele minden rendben, hogy nem belülről alkot, hanem csupán egy külső szándékot illusztrál/utánoz. Hiszen nincs, nem létezhet oly tragikus hős, király, vértanú, kisember, bárki, bármi, aki modorosságával hitelesíteni tudná szerepét és a szenvedélyt, a szerep legbelsőbb üzenetét.

De a szenvtelenség sem jelent megoldást. Nem túl világos így a kép, de hirtelen jobbal nem szolgálhatok. Sőt! Ez a helyzet „anti-helyzet”. Mondhatnók paradoxonnak is, de nem mondjuk, Pascal fenti idézetére való tekintettel.

Mivel „az elmés mondások rossz jellemre vallanak”, szintén Pascal, térjünk meg saját bajainkhoz.

*

Mi tehet a színész? Mit a rendező?

Nincs varázsvessző, nincs generál-recept. Semmi esetre sem fordulhatunk a jelszavakhoz. A jelszavakat követni, megérteni: nem – csak megbocsátani lehet. És megbocsátani sem könnyű.

Nekem is bocsásson meg a világ, ha netán alkalmatlan jelszó hagyná el számat. Nem a jó szándékom vezérel ilyenkor, hanem a közbeszéd tolakodó szokásformái kötnek béklyóba. Azért mondom így, hogy „béklyóba kötnek”, hogy éppen arról is elmélkedhessek itt, éppen ennek a frázisnak az ürügyén: lám, nem csak fogalmazásainkat bitorolják közhelyek, ott fészkelnek beszéd- és egyéb (közlő, kommunikáló, üzenő) stílusaink tehetetlenségében is. Üresek – és mégis jelen vannak!

A közhely a szellem zavarának tehetetlenségi nyomatéka. Spirituális, eltitkolni való öngól.

Minden jelszó közhely. Minden közhely irtja az őszinteséget. És tökéletesen elkerülni nem is lehet őket, azonban szándékosan szembefordulni velük és kínlódva küzdeni ellenük kötelesség.

A színház is rosszul viseli az őszintétlenséget. Azért nem hazugságot írtam, mert az kicsit más. Fogalmazhatnánk szebben is, a színház nem tűri az őszinteség hiányát. És az őszinteségben olykor benne foglaltatik a pátosz is és annak az ellenpontozása is.

A létrehozás, a közlés – az alkotás őszinteségét értem ezen jelenség mögött és ebben benne foglaltatik az eredendően hazug színpadi figura legőszintébb megteremtése is. (Jago, Sancho, Schillok, Bolyongó, az Öreg hölgy stb.) Mindegyiket csak a legőszintébb eszközökkel volna szabad a színésznek megközelítenie. Mert a teljesség mindig őszinte. És ebben a tudathasadásos napi feladványban a színésznek/rendezőnek meg kell találnia az azonosulási pontokat a negatív szellemű alakokkal.

Példákkal ez az attitűd aligha magyarázható. Különféle lelki, szellemi áttételek kesze-kusza világát kellene itt boncolgatnunk. Az alkotás legapróbb miccenéseit. És ezek a miccenések legalább annyira összetettek, mint amennyire egyediek, zártak, szubjektívak. 

Végül is kibogozhatatlanok, a pillanat épen születő-elmúló villanásai, ezért nem lehet velük kapcsolatban általánosítani. A tanulság sem általános. A követhető hasznos tanulság, a hozzáállás nyitottságának, az őszinte tétovázásnak a felvállalása.

Elemezni sem lehet e folyamatokat igazán. Ha megpróbálnánk, semmire sem mennénk vele. A folyamat nem elemezhető állandó változásaiban, csupán a kész művekben elemezhető ez a jelenség. Nincs recept, nincs alibi, a fehér foltokat kell újra és újra feltérképezni felfedezni, sejtések alapján dönteni és nekivágni az ismeretlennek.

A pátosz élményét mindenki magában hozza létre. Gyakran nem a tudatos lelki működések eredményeként törnek fel ezek az érzelmi hullámzások, melyekben a pátosz létrejön. Tehát a tudat régióinak olyan ismeretlen zugaiban, határmezsgyéin bizseregnek elő, melyek tudatunkkal/tudatalattinkkal, esetleg nagyon ritkán, akkor is pusztán csak viszonylagosan irányíthatók. 

Színészként/rendezőként szinte önmagunkban zajló, rejtett (olykor nem véletlenül titkolt), bizony szemérmes/szégyellt saját lelki folyamatokat kell őszintén nyomon követnünk és felhasználnunk. Amik általában az emberi találkozásokban csak azért mégsem maradnak teljesen titokban, átsütnek az arcvonásainkon, viselkedésünkön. Azt az állapotot vizsgáljuk tulajdonképpen, mielőtt a gondolat mondatokká fogalmazódna agyunkban. A sejtelmek és szabad asszociációk széles, sosem meg nem ismerhető titokzatos világát. 

Az őszinteséget hiányoló vagy önindukált hisztériából fakadó hamis pátosz viszont egyértelműen a tudatos manipuláció eredménye. És mint minden ön- és csoportmanipuláció, átlátszó, primitív illusztrációja a valóságnak. Vagyis a művészinek vélt üzenetet hamisítja meg.

A színház feladata nem a tudományos kutatás. Viszont ennek az eredményei elkerülhetetlenek például a viselkedés és csoportlélektan területén. A színház arra vágyik, hogy alkalmazni tudja ezt az egzaktnak vélt jelenséget, élményt – a lehető leghitelesebben. Tehát, a gyakorlatban a színésznek módozatokat kell felismernie, (színészenként csak az egyéni, a hiteles és meggyőző!) a saját agya (lelke) titkos tájain, ahová csak valóban steril, őszinte szándékkal léphet be.

Többek között ezért vállnak előbb-utóbb hiteltelenné a különféle külső vagy belső tudatmódosító szerek hatására létrejött alkotások, opusok. 

*

Az alkotás, a létrehozás (ezen belül, mert színházról lévén szó, értsd az ismételt – reprízről-reprízre – újraalkotásokat is!) végül is megfejthetetlen apró csodák folyamata, melynek folyamán szükség van ugyan a szakmai és az átlagosnál mélyebb általános/szakmai műveltségre; még akkor is, ha ez a tudás célirányosan, empirikusan alig használható fel a színpadon. De mégis kell, mert mással nem helyettesíthető, mert pótolhatatlan.

Ráadásul az időn és téren túl egy újabb, más (megfogalmazhatatlan) dimenzió nyílik meg az alkotással érintett lelkében. Tömve teremtésre, varázslatra, bűbájosságra hajazó élményekkel, izgalmakkal – mint az álmokban. Az időnek mérhetetlenné válik a sebessége, értelme, mozgása. A szabad asszociációk szertelen sokirányúságában értelmeződik át még az absztrakt (képzelt) tér is. Ez az élmény, ez a transzcendens tapasztalat megfoghatatlan, mert pillanatnyilag változó, párhuzamosan, többszörösen megfogalmazódó valóság – és különösen, mert egyedi, egyéni.

Igen, különös kalandok (és csalódások) láncolata az alkotás, ha mindig a nehezebbik utat, a kreatív hozzáállást választjuk a könnyebb illusztratív út a megszokás, másolás, rutin helyett. 

Az idő és a tér végtelen irreális változásai feltételezik az egyetlen lehetőséget, a nehezebbik út tudatos választását. Vagy bekövetkezhet a hétköznapi élet közérthető paramétereinek váratlan összeomlása, a hitelesség megszűnése. Igen a rutinszínészet szürke színháza.

Hogy jó úton járunk-e ilyenkor, a veszélyes lehetőségek között barangolva?

Keresztúton csak maga a vándor dönthet.

*

Egy népmesei hasonlattal próbálom megközelíteni az idő és tér e különös dimenzióinak (az álmokra emlékeztető, de azzal mégsem azonos!) élményét: 

„Hogyan repüljünk kicsi gazdám? – kérdezi a táltosparipa sok népmesében.

Sebesen, az egyik lábunk itt, a másik ott! – válaszol a legkisebb fiú.

Mint a szél, villám, vagy a gondolat? – kérdi újra a táltos.

Csak úgy – válaszolja a legkisebb fiú – hogy, neked sem, nekem sem essen bajunk.”

Ez van, egyszerre gyönyörű és egyszerre rettenetes – a kiválasztott szándék és tett hősies és gyáva egyszerre. 

Saját szellemed, önmaga megtermelte bódulataiban vergődsz, és mégis olyan tapasztalatokat szerzel, olyan világokat fedezel fel, melyet majd a színpadon az általánosan olvasható kódok világába plántálsz, és ezek hatása a szokványos hatások többszöröse lesz. Ebben a felismerhetetlen mélységben lapul, settenkedik a valódi katarzis forrása.

Valójában ez sem igaz teljesen, mármint a polgári igazságszolgáltatás mércéin feltételezésünk/állításunk biztosan elbukna. 

Sőt, olykor, ha visszaolvasom, magam sem értem. Inkább érzem, olykor tapasztalgatom és hinni kényszerülök benne. Hinni és elhitetni azokkal, akikkel együtt táncoljuk ezt a szellemi és valóságos táncot.

Az egész jelenség amolyan transzcendens élményre emlékeztet.

Vagy mégsem.

Esetleg tévelygek? Az is lehet. Benne van a buliban.

Mégis, hiszem, hogy nem tévelygek. Legalább is úgy érzem, sejtem, remélem.

Csak elmondhatatlan. Alig megközelíthető. Még magamnak sem dekódolható mindig tökéletesen. Ezért sosem egzakt.

Nos, tanulság nincs.

Nekifeszülések vannak.  Kicsi, szűk, megismételhetetlen tapasztalatok és egy csipetnyi mesebeli őszinteség önmagunkkal szemben.

Ezt azonban méltán nevezhetjük az alkotás tisztességének is.