Alastair Reynolds: Redemption Ark

„Ez Reynolds harmadik regénye és érezhető, hogy már jóval finomabban kezeli a karaktereit. Ne várjunk továbbra sem Hamilton-i karakterkezelést, de kifinomultabbá és összetettebbekké váltak a szereplők. Rengeteg mellékszereplő lép be a történetbe, de sajnos nem mindegyikük kapja meg a kellő oldalszámot ahhoz, hogy ne tűnjenek feleslegesnek, kevésbé fontosnak. A címben szereplő redemption (megváltás) is sarkalatos pontja a cselekménynek, ugyan nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket a végletekig, de komoly motivációs erőnek számít több nézőpont szerint is. A cselekmény szokás szerint lassan folydogál, időt adva ennek a fejlettebb – de továbbra sem tökéletes – karakterábrázolásnak és ügyesen zsonglőrködik Reynolds a történeti szálak kezelésével is. Egy ponton például át kell venni egy lighthugger (fényhajó) irányítását szereplőinknek, amit egy elegáns huszárvágással át is ugrik – a következő fejezetben már az eltulajdonított hajón száguldanak a küldetés következő állomása felé. Más írók úgy is dönthettek volna, sőt maga Reynolds is dönthetett volna úgy, hogy 50-100 oldalt is ennek az akciónak szentel, annak ellenére, hogy ez szinte biztosan csak egy epizód jellegű történés lett volna.

Ám ez a fegyver is kétélű, volt olyan pont ahol úgy éreztem, hogy nem kellett volna kihagyni egy »epizódot«. Így a sokáig zseniálisan felépített regény a könyv vége felé kicsit kapkodóvá, csapongóvá válik. További hibája néhol a túlírtság, néhol talán éppen annak hiánya. A rosszkor kihagyott epizód, a sok mellékszereplő teljes képet adó kezelése valószínűleg súlyos száz oldalakkal dobta volna meg az amúgy is vaskos kötetet, de ezekkel a részekkel talán még kerekebb lett volna a történet. Persze ne feledjük, hogy az Inhibitor-trilógia, a Jelenések tere regénycikluson belül még tartalmaz egy részt, ott még javíthat Reynolds ezeken a hibákon.”