Jo Walton: Mások között

„A Mások között nagyon különleges regény. Nem hittem volna, hogy egy lányregényre azt mondom, képes volt megszólítani, de ez történt. Ebben persze nagy szerepe volt az ajánló elején felvázoltaknak, vagyis hogy elő tudta hozni belőlem azt a tizenkét-tizenhárom éves kissrácot, aki falta a sci-fi könyveket, és nagyjából mindegy volt neki, miről szólnak. Mori a sci-fit és a fantasyt is szereti, és miközben a naplóját olvassuk, az olvasmányairól is képet kaphatunk – így vonulnak fel az 1980-ig alkotó meghatározó és idehaza kevésbé ismert szerzők, mint Zelazny, Delany, Le Guin, Heinlein, Cordwainer Smith, és még sorolhatnám napestig. És miközben lelkesedéssel (vagy épp kritikával) beszél ezekről az olvasmányokról, eszünkbe juthat, mi is mennyire szeretünk könyvekről beszélni. Nem tudom, ez miért van, de szerintem mindenki, aki szeret olvasni, az szeret beszélni is a könyvekről – mert ahogy a könyvekről beszélünk, úgy saját magunkról is beszélünk. Walton regénye részben az olvasás szeretetéről szól, arról, milyen jó érzés is elmerülni ezekben a furcsa, sosem volt világokban, és hogy mennyire élvezetes nem csak elolvasni, de elgondolkodni is a könyveken.

A könyv azonban nem csak erről szól. Mások között – töprengjünk el ezen a címen. Kik azok a mások? Nos, mindenki. Mori ugyan extrémen kívülálló – nemcsak a sérült lába miatt, hanem az SF imádata miatt és legfőképpen, mert ismeri a varázslást és a tündérek világát –, de szerintem nem nagyon kell töprengenünk azon, hogy rájöjjünk, kamaszként mindannyian kívülállónak éreztük magunkat valamilyen szinten. A regény zsenialitása pedig számomra nem csupán abban áll, hogy felidézi az olvasás iránti szenvedélyemet – és erőteljes késztetést érzek a könyv befejezése óta pár, tinédzser korom óta elő sem vett kötet fellapozásához –, hanem hogy felelevenítette, milyen volt másnak lenni a többiek között. Akkor ezzel nem voltam tisztában, de a többiek is mások voltak. Mi nem látunk tündéreket, mint Mori, de kamaszként mi is a helyünket kerestük a világban.”