Ez a legjobb Harry Potter tizenhárom éve

„Elsősorban pont azért, mert a tizenkilenc évvel a roxforti csata után játszódó, Harry Potter, Ginny és Ron Weasley, Hermione Granger és Draco Malfoy gyerekeinek generációjáról szóló könyvön egy másodpercig sem érződik az, hogy tényleg csak egy újabb bőrt akarna lehúzni a jól bevált és még annál is jobban fizető brandről. A sztori az elsőtől az utolsó oldalig halál komoly dolgokról szól, amelyek miatt tényleg van értelme drámát írni: saját magát megbukott, rossz szülőnek tartó apáról, az apjával kijönni sehogyan sem képes fiúról, a múlt megmásíthatatlan tragédiáival és az azokban vállalt felelősséggel való szembenézésről, a gyereknevelés, a kamaszkor és általában az emberek közötti kapcsolatok nehézségéről. És ez a témalista nemcsak a blockbusterekhez viszonyítva tűnik erősnek és súlyosnak, de a legnagyobb művészek is megnyalnák utána az ujjaikat.

Ráadásul az egész olyan élvezetesen van megírva, hogy tényleg igaz rá a közhely: nagyon nehéz letenni. De nem a lektűrösség miatt, nem úgy, ahogy Dan Brownnál minden fejezet úgy végződik, hogy »és akkor meglátta, de nem tudta elhinni, hogy tényleg azt látja«. Hanem mert a szerzők – az »eredeti történet« gazdájaként feltüntetett Rowling, meg Jack Thorne író és John Tiffany rendező – valódi, izgalmas jellemeket alkottak, olyan problémákkal és sorsokkal, amelyek a legelső találkozáskor máris felkeltik a karakterek iránt az érdeklődést. Van, aki az iskolai kiközösítéstől szenved, van, aki a túlzott megfelelni akarástól, van, aki úgy érzi, folyamatosan csalódást kelt a teljesítményével, eközben pedig finoman, de folyamatosan formálódnak a szereplők közötti kapcsolatok, legyen szó akár barátokról, akár házaspárokról, akár ellenségekről.”