A. M. Aranth: Oculus

„A regény világa szépen lassan, oldalról oldalra bontakozik ki az olvasó előtt. Mint egy tájkép, ami messziről és harmonikusnak tűnik, de ha közelebb megy az ember, kiderül, hogy igazából gondosan kiválogatott szemétből van összerakva. Ráadásul a szemét alá vájt járatokban olyan teremtmények élnek, amikkel az ember nem kíván közelebbről megismerkedni… szóval csak óvatosan a világgal való ismerkedéssel, aki azt hiszi, hogy ez egy sci-fi köntösbe bújtatott könnyed tinidráma lesz, az lehet, hogy csalódni fog a történetben! Ugyan nincs kispórolva az akció sem a könyvből, de azért bőven ad gondolkodni valót is. Meddig lehet elmenni egy barátságban? Mennyi mindent bocsáthatunk meg a szüleinknek? És ők nekünk? Kinek kell, kinek lehet vállalni a felelősséget egy csaknem két évtizeddel korábban meghozott döntésért? A főszereplők korából adódóan megjelenik a kamaszos útkeresés, a ki vagyok és hová tartozom? kérdése is.

Már önmagukban ezek a kérdések (pontosabban nem is maguk a kérdések, hiszen azok számtalan hasonló műben is felvetődnek, sokkal inkább az újszerű megközelítésük) is adnak némi gondolkodni valót az olvasónak, pedig gyakorlatilag csak érintőlegesen merülnek fel a központi témakörhöz képest. Ez utóbbi pedig egy meglehetősen összetett téma: a rabszolgaság és a szabad akarat kérdésköre. Rabszolga-e, aki önként vállalja a kényelmetlenségeket egy "nagyobb jó' érdekében? És fordítva, egy közösségnek van-e joga ilyen mértékű önfeláldozást elvárnia tagjaitól a túlélés érdekében?”