Érkezés

„Az Érkezés története azonban minden fantasztikuma és a közönséges szuperprodukciókkal látványosan szembehelyezkedő alapfelállása ellenére valójában pokolian egyszerű és átlagos: karaktereiből alig láttat valamit, érzelemvilága még ha jól célzott is, meglehetősen elnagyolt és meg sem próbálja leplezni, hogy egy novellából adaptálták, hiszen rettentő kevés érdemi fordulópontot nyújt egész estés filmmé - a szemfülesebbek pedig ezek közül a fordulópontok közül is sokat megsejthetnek. Csakhogy Villeneuve mintha szándékosan egyfajta mozgóképes minimáldizájnként alakítaná művészetét: igyekszik minél kevesebbet cizellálni történetein, és ebben a lecsupaszítottságban találni meg a szépséget, és ez éppen az Érkezésben jelenik meg a leghangsúlyosabban. Itt már ez egyszerre van jelen a kiszögellésektől, mechanikus alkatrészektől mentes űrhajókban, a lényegre törő, szűkszavú kommunikációban - mind ember-ember, mind ember-idegen között -, a történet megtisztításában a felesleges karakterektől, Johan Jóhansson artikulátlan, törzsi elemkből építkező zenéjében, és természetesen Bradford Young csodálatos, egész apró mozdulatokkal irányított beállításaiban.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem a döbbenetes felfedezéseket, a belengetett, de egy ilyen hard sci-fitől természetesen teljesen idegen Emmerich-féle világpusztítást vagy a kritikák által ígért katarzist várjuk, hanem hatalmába kerít az az őszinte, mélyről fakadó áhítat, amelyet korunk tolakodó, harsány mozgóképei minden igyekezetük ellenére éppen, hogy elnyomnak. Az idegenek megjelenése szinte egy az egyben idézi meg a Monsters legcsodálatosabb pillanatát, amelynek során a rettegett szörnyek hirtelen varázslatos teremtményekké válnak, Villeneuve azonban ezt az érzést kiterjeszti a filmje egészére is. Ahogyan a Sicario-ban, főszereplőinket most sem megfigyeljük, hanem velük együtt érezve és lélegezve fedezzük fel azt a hol rémisztő, hol lenyűgöző és alig felfogható csodát, amivel szemben állnak.”