Mind klímamenekültek leszünk

„Bacigalupi feszes, durva akcióregényt sző ebből a helyzetből, ami csak nyomokban tartalmaz sci-fit. Tény, hogy a jövőben járunk. Tény, hogy a technológiai innovációból és a természetes környezet csorbulásából fakad a sztori. Tény az is, hogy minden szereplő ki van szolgáltatva a modern világ hatalmi harcainak, ahol az emberiség fennmaradása a tét. Azonban a regény mind fordulataiban, mind kliséiben a leszámolós akciófilmek világából merít, és képtelen ebből a béklyóból kiszabadulni. Nincs olyan szereplőnk, aki túlmutatna a sokat látott baka, a törvényen kívüli kemény fickó, a felvágott nyelvű action girl, a naiva unalomig ismert karakterein. Még amikor sérülékenyek is a szereplők, akkor sem tudok olvasóként valóban izgulni értük, hiszen olyan világban élnek, ahol az életnek nincs értéke, mindenki potenciális hulla, és a pergő cselekmény miatt egy pillanatra sem tudunk szusszanni, a főhősökkel szimpatizálni.

Mindvégig érezhető a szándékolt kötődés az amerikai akció-thrillerek világához, ahol a szereplők csak a motelszoba éjjeliszekrényére teszik le a fegyvert, a vágtázó tempó miatt a tűzharcba keveredett embereknek felgyógyulni sincsen ideje, a felépülést pedig drogok segítik, akárcsak az ellazulást. Végletekig kiégett világ ez, senkinek és semminek sincsen méltósága, éppen ezért az olvasó nem is vonódik be igazán a történetbe. Ezt részben a sablonos, mesterkélten kemény párbeszédeknek és jópofáskodásoknak is köszönhetjük, amelyek minden szereplő szájából hasonlóan hangzanak, valamint a kíméletlen, tét nélküli kínzásokra és brutális erőszakra épülő történetszövésnek, amire egy idő után egyszerűen immúnissá váltam.

Sajnálom, hogy így alakult, mert a klímakatasztrófára épülő regényekben annyi potenciál van. Margaret Atwood regénytrilógiája (Guvat és Gazella, Az özönvíz éve, Maddaddam) a new weird bizarrságát ötvözi egyfajta filozofikus szembesítéssel, David Mitchell a Bone Clocksbanemberi közelségből, de nagy távlatokban gondolkodva építi ki regénye cselekményét.  A magyar színtéren pedig csak ajánlani tudom Lőrinczy Judit interneten is elérhető novelláját, »Az arabica ízé«-t, ami egy jóval tömörebb, kompaktabb formában, több emberséggel, szebb prózával mutatja be a kiszáradás következményeit és áldozatait, úgy, hogy a magyar olvasó is személyesen meg legyen érintve.”