A mi Arany-tartalékunk

2017. március 02. 07:56

Arany János kétszáz éve született. Nem rémlik, hogy neve az irodalomban, a közéletben volt-e valaha is botránykő, nem vallják őt ősüknek izmusok, próbálta, de nem tudta őt kisajátítani egyetlen politikai erő sem.

2017. március 02. 07:56
Körmendy Zsuzsanna
Magyar Nemzet

„Azt mondják, a halhatatlanság valójában kétszáz év. Merész, elsőre cinikusnak, másodjára inkább bölcsnek tűnő mondás. Ha eltelik kétszáz év, és arra a költőre, zeneszerzőre, festőre még mindig emlékszünk, mégpedig úgy, hogy nevéhez nem közöny tapad, nem feszült kutakodás az emlékezetben, hanem jelentékeny tartalmak a korról és a kortalanságról, ha halljuk, olvassuk, szemünket gyönyörködteti vagy gondolatainkat rabul ejti, ha úgy érezzük, adósai vagyunk, de legalább szeretnénk megköszönni neki, hogy élt és alkotott, akkor kiállta a halhatatlanság próbáját.

Arany János kétszáz éve született. Nem rémlik, hogy neve az irodalomban, a közéletben volt-e valaha is botránykő, nem vallják őt ősüknek izmusok, próbálta, de nem tudta őt kisajátítani egyetlen politikai erő sem, valahogy nem volt rá alkalmas. Se forradalmak, se ellenforradalmak nem tűzték zászlajukra, ahhoz ő túl sokrétű volt, mondataiból nem lettek közösségi jelszavak, csak egyénekhez szóló vigasztalások, lózungnak túl mély volt, lelkesítő frázisnak túl rezignált, halálba-csatába küldéshez nagyon is túlélő típus, hedonizmusokhoz túlzottan puritán.

Sose írta le magáról, hogy »természetem komoly«, mert ehhez túl komoly volt. Úgy bánt a nyelvvel, mint csak irodalmunk legnagyobbjai, szófordulatait, szókincsét úgy használjuk naponta, hogy nem is tudatosul bennünk. Aki szavakkal dolgozik, jól tudja: ő a mi aranytartalékunk. Nagy szerencsénkre Shakespeare Hamletje az ő szógazdagságával szól hozzánk, s bár van modernebb újrafordítás, a rendezők visszatérnek Arany tolmácsolásához.

A költők úgy viszonyultak hozzá, mint apjukhoz, Babits, amikor 1910-ben úgy érzi, menekülne a korból, amelynek »nem takart seb kell, inkább festett vérzés«, akkor Aranyhoz mint »édesapjához panaszkodni tér meg«, de hasonlóképpen érzett József Attila is, aki szinte fohászkodva szólt hozzá: »Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!«

Jelenits István piarista paptanár egy interjúban, ahol költőink és az irgalmasság kapcsolatáról beszélt, megjegyezte: »Arany egész életében Biblia-olvasó ember volt.«Fontos ez azért is, mert sokan az Epilógus híres sorait (»Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, -/ Félreálltam, letöröltem.«) a nem harcos lélek megalázkodásának fogják föl, s nem a keresztény tanítások egyik legfontosabb elemének. De ki állíthatná, hogy Arany nem harcolt? Csak ő nem másoknak osztott sebeket, hanem önmagával küzdött, saját emlékeivel, a halott Petőfivel és a fényes forradalom árnyával. Arany költészete volt a forradalom dagálya után önmagába visszahúzódó lélektenger, amely látni engedte a széles, veszélyes partot. Ha Petőfi a forradalom szelleme volt, hatalmasan ellobbanó láng, akkor Arany volt az emlékező ember, egy vigaszra szoruló, szabadságától megfosztott ország költője, a levert szabadságharc következményeinek elviselője, elemzője, túlélője. Százezrek merítettek erőt verseiből.

Mi amúgy is egy túlélésre berendezkedett ország volnánk, jobbra, kiteljesedésre vágyó emberek közössége, akiknek egy idő múlva valahogy mindig magukra kell ölteniük a kiábrándulás finom szálakkal átszőtt ruháját. Politikai ellenlábasok nem hadonászhattak szavaival, a kifinomultságnak és a józanságnak olyan páratlan elegyét alkotta, amely némelyek szemében divatjamúltnak számít, másokéban örök mintának. Nem volt soha ütközőpont, nem veszekedtek se rajta, se érte. Mindenkinek rokona volt és ismerőse, s ha nem hangoznék olyan profánul, azt írnám: ebben a veszekedős, az értékek helyett inkább az áldatlan állapotokat konzerválni akaró országban lehetne ő a nemzeti minimum. Minimum. De hát több annál.

Hagyjuk a rutin diktálta értelmetlen formulát: »ma lenne kétszáz éves«. Mondjunk csak annyit: megszületett kétszáz éve. Azóta velünk van.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 27 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Bolond Istók
2017. március 02. 21:36
1 Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik: halmon eke-hullám, szántás feketéllik; már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány, beléje-karolva hétszínü szivárvány. Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő! Kergeti a záport kopó-inu szellő. Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti, álmát a világnak tajtéka befesti... Búborék-alakok gyülekezve kelnek, habjai a benső, álomi tengernek, játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet, hajdanként mutatván, mit nem ád az élet. Alattuk a mélység végtelen örvénye horpad a homályba, fodrosúl a fénybe, testtelen imbolygás tág űrben lebegve, valóbb a valónál: lélek tiszta kedve. Hullámok, hullámok lengedezve szállnak, tükrei kékségnek, öblei homálynak, csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig, elalél az egyik, iramlik a másik - Hej, méz-ölü róna! hej, bor-hasu hegylánc! soha táncot ehhez foghatót te nem látsz: rokolyák lengése, csizmák dobogása sellő-vigalomhoz csak dér kopogása. Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek, álmának habjai zengőn feleselnek és palota épül a puszta beszédből, ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl... 2 Dőlve éji menny falára messze villog Rezi vára, szikla-csontváz koponyája: cenk Ser bolgár ottan mulat, fáklyák tűze ver rőt lyukat a fekete éjszakába. Padka végén az egérke álmos, félig szúny, de mégse, tej-képébe fut a vére: mennyi tudja, egy se mondja: szakállak és kelyhek sorja, üszköt vet a fáklya széle. Kapu alja mintha forrna: társzekerek, húzva, tolva, döngnek, szinte a pokolba... "Pedig, pedig, cenk Ser bolgár! óvna tőled a szent oltár, hogyha emberséged volna!" "Itt vagyok én... új leventéd... nem vonlak már, gyere önként, elfeledjük, ami történt..." Deszka reccsen, rogy a korlát, mint ha fészek ejt fiókát, lenn a vár-árok vet örvényt. Suttogás száll hajnaltájra: "E vígságnak nagy az ára..." Mind, akár ha lába fájna, cenk Ser bolgár maga ropja, forgószélben szénaboglya, beledermed Rezi vára. Eldől a láng, sötét minden, tócsa terül, ital nincsen, szolgák dúlnak kinn a kincsen, törnek a telt társzekerek, az egérke ott pityereg, vörös kakas kél a szirten. És azóta Rezi vára téli szélvész citerája boszorkányok kéjtanyája, éji lidérc fenn ha gyúlad, cenk Ser bolgár ottan múlat. Régi mese régi fátyla. 3 Tisztelt egybegyűlt közönség! - Vagy lám, senki sincsen itt, hogy dézsából rája-öntsék egy vers összes rímeit? Akkor hát: te szent magány! all inexportable et magne, kinek hátát egy se látja, ha perlője, ha barátja, lélek-sivatagba sejk, szú-vezér and as you like: nem bírsz nem figyelni énrám, ich spendiere dir poémám. S hogy ez explicatio vajjon invocatio, vagy csak dedicatio: döntse el a ratio. De a sok szóból elég: valamit már, úgy hiszem, mondanom is illenék; mert én ugyan felteszem, hogy a tisztes és kopott szóknak éden-állapot, ha görögnek fel-alá s hasmánt, mint a vízfolyás, nyűg nekűl - hisz gondolat oly sok járt a toll alatt, fenkölt eszme-lángverés, hetven horgú érvelés, tarka-barka tünemény, szülemény, meg sülemény, hogy a szédült szók evégett nem bánnák az ürességet; ah, de hátha (gond biz' e') valaki még elolvassa s rám szól academice, mint a szél a szélkakasra: inkább kezdem szép mesém; jobban mondva, kezdeném, s közben elfütyült fejemből... 4 Fordul az ég maga fenségében, fordul a föld maga inségében egy-virágnak kelyhe, szirma, egy-törvénye az esztendő, mellyel a szegény veszendő általfogni bírja. A Teremtő egy élettel áldott, le nem tépem azt a szép virágot, aki bölcs, ám többre jusson, én az illatát ha érzem, s olykor ujjam is bevérzem, mint oktondi asszony. Félszáz évig az idő ha zordúl, az emberfő téliebbre fordúl: üres tökhéj botra tűzve, ajkatlan száj, merev orca, mint egy gyermek kése karca vettetik a tűzre! Izzik a menny, izzik a medence, a temető száz égő kemence, vérző tetem a kereszten, rög a dunna, sár a párna, mégis mindnek örök álma a jóságos Isten. -Weöres Sándor- Negyedik szimfónia - Hódolat Arany Jánosnak
Arma Gedeon
2017. március 02. 21:29
Edvárd király, angol király léptet fakó lován. Országából a zsidókat bátran kiűzte mán. Pokolfajzat lett Edvárdból, Homofób és vérivó, Démonizálja Arany, s Mel (Gibson...) így állt bosszút a zsidó. :-)
Arma Gedeon
2017. március 02. 20:29
Arany elvtárs antiklerikális szennyműve, a János pap országa az Aranybulla idején játszódik. A magyar nép fekélyeként megnevezi a németet és a katolikust. Csak azt a kép csoportot nem, amit az Aranybullába foglalt a kor magyar köznemessége, mint főellenséget. A muzulmánt és a zsidót...
ottapont
2017. március 02. 20:01
Remélem ez a sok mínusz nem Aranynak szól. Az írás tartalmával sincs különösebben baj, marad a szerző személye. :)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!