Hogyan köti le öt érzékszervünket a tradicionális mise?

„A liturgikus nyelv használata egy másik módja annak, ahogyan a hagyományos mise ténylegesen leköti az érzékeinket. A misztikum és antikvitás fenntartásával a liturgikus latin nyelv használata átviszi a híveket a szekulárisból a szent légkörébe. Elhagyjuk a meghittséget és a kényelmet, amint megkezdődik a szentmise.

Ugyanakkor a hang hiánya is felkelti a figyelmünket. Ez legjobban a legtiszteletreméltóbb ima, a szentmise kánonja alatt válik a legjobban nyilvánvalóvá.

Legalább a hatodik századig, Nagy Szent Gergely pápáig nyúlik vissza a római kánon (az úgynevezett első eucharisztikus ima az új Szentmisében), amit szinte alig hallhatóan mond el a pap. A tizenkilencedik századi nagy bencés liturgista, Dom Prosper Guéranger úgy írja le ezt a csendet, hogy a pap »megjelenik a felhőben« a hangjával, ami nem hallható addig újra, amíg a »nagy imát be nem fejezik«. Ezt a csöndet csak a felajánlás pillanatában szakítja meg a sanctus harangjainak csengése, jelezve Urunk jelenlétét az oltáron.

A latin Szentmisére újonnan érkezőket megdöbbenti a hang hiánya. Kultúránk különösen magasra értékeli a zajt. A csend, a szándékos csend elég megrendítő lehet először. Idővel azonban a hívek ismét megtanulják, hogyan kell használni ezt a csendet, hogy elimádkozzák a Szentmisét ahelyett, hogy egyszerűen csak misére mennének.

Végül, ha valaki olyan áldott, hogy meghallgat egy nagymisét, részesülni fog a legszebb zenében, amit valaha készítettek. Néhány évvel ezelőtt Alexander Sample érsek megjegyezte, hogy nem minden vallásos zene szakrális, hanem csak az, ami rendelkezik három adottsággal: szentség, szépség és univerzalitás.

Míg a hetvenesek évek Haugen és Haas zenéje [protestáns liturgikus zeneszerző, ill. rock sztár. A szerk.], vagy a kilencvenes évek Praise and Worship [dicsőítő dalok. A szerk] zenéje lehet, hogy Istenről szól, objektíven azt állíthatjuk, hogy ezek nem szakrális zenék. A gregorián ének és a polifónia a liturgikus zene, ez az igazi szent zene. A huszadik század liturgikus mozgalma azt kereste, hogyan lehet helyreállítani a zenei örökséget az Egyházban. A kanonizált pápáktól (Szent X. Pius) az ökumenikus tanácsokig (II. Vatikáni Zsinat) az Anyaszentegyház következetesen megerősítette, hogy ez a zene a számára legalkalmasabb a Szentmiséhez.”