Chester után – halálról és életről

2017. augusztus 23. 15:41

Figyeljünk oda azokra, akik mentálisan labilisak, problémákkal küzdenek; segítsünk nekik, erősítsük meg őket.

2017. augusztus 23. 15:41
Jeszenszky Zsolt
Jeszenszky Zsolt
Mandiner

Most zenéről fogok írni. Vagyis majdnem.

Július 20-án öngyilkos lett Chester Bennington, a Linkin Park énekese, nem sokkal azután, hogy a zenekar a Volt Fesztiválon adta történetének első – és sajnos ebben a formában egészen biztosan utolsó – magyarországi koncertjét. Mivel nekem már volt szerencsém két korábbi alkalommal is látni őket Ausztriában (első alkalommal ráadásul még a Hybrid Theory album megjelenése utáni, legelső európai turnéjukon, ami felejthetetlen élmény volt), így talán kevesebb hiányérzetem maradt.

A soproni koncert kapcsán is megjelentek az nagyokosok, mind a fellépés, mind a banda általános megítélése kapcsán. Aki szerint a koncert unalmas volt, annak tényleg kár volt kimennie; aki szerint pedig a zenekar szar, annak kár zenét hallgatnia. Persze, ízlések és pofonok, de azt el nem ismerni, hogy egy jól zenélő, kreatív, valamit nagyon érző brigádról van szó, az nagyfokú hozzá nem értésre és/vagy irdatlan nagyképűségre vall. Persze, messze nem minden daluk/lemezük egyformán jó, és persze, hogy már nem akkora durranás a csapat, mint 15 éve; és persze, hogy akkor sem váltották meg a világot – ez egyébként valójában még egyetlen zenésznek sem sikerült, bármennyire sokan is szerették volna ezt hinni magukról. Chester halála nem is kell, hogy pozitív vagy negatív irányba változtassa a zenekarról alkotott véleményünket. A róla alkotott vélemény már keményebb dió…

*

Amikor egy zenész meghal, bármilyen okból, alapvetően kétféle reakcióval találkozunk, és mindkettőből dömpingszerű a mennyiség. Az egyik hatalmas tragédiának nevezi, nagyjából egy aszteroida-becsapódás súlyosságának szintjén, és végtelen elérzékenyültséggel, teátrálisan fejezi ki fájdalmát, kíván örök nyugalmat, posztolja a RIP-eket, stb. – mintha csak a dédmamája lett volna. Egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy az illető esetleg milyen önpusztító életmódot folytatott, ami egyenesen vezetett a halálához. Ettől még persze együtt érzünk (vele is, de főleg a hátramaradt szeretteivel); de nem kellene úgy tenni, mintha a világ legnagyobb, legérthetetlenebb igazságtalansága történt volna, amely minket is szenvedésre ítélt, hiszen a világ legcsodálatosabb művésze ment el közülünk. (Ettől még egy értékes művész halála valóban az egész világ számára veszteség, legyen szó zenészről, színészről, festőről.)

A másik gyakori jelenség a nagy megmondás, a lekezelő-lenéző attitűd – pláne, ha öngyilkos lett az illető.

Sokan nem fukarkodnak ilyenkor a morális ítéletekben, a családját hátrahagyó, felelőtlen, gyenge jellem megbélyegzésében.

Nem vitás, az öngyilkosság valóban azoknak fáj a legjobban, akiket az illető hátrahagy, és mind erkölcsi, mind anyagi-gyakorlati értelemben van felelőssége – de kibicként szerintem egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy valaki más fölött ítéletet mondjon. Nem ismerjük az életét (legalábbis a színpadon kívül zajlót nemigen), nem tudjuk, milyen démonokkal harcolt, igazából fogalmunk sincs, ki volt ő valójában.

*

Nem megkerülhető az egyéni felelősség, ez kétségtelen – mint ahogy az is, az öngyilkosság egy nagyon kíméletlen, gonosz dolog azokkal szemben, akik szeretnek minket. Más kérdés, hogy az öngyilkosnak sem a racionális gondolkodása, sem az érzelmi világa nincs rendben; és nagy valószínűséggel úgy is érzi, hogy őt valójában senki sem szereti – legalábbis nem az ő valódi énjét, és nem úgy, ahogy azt ő szeretné. A másik nagyon fontos dolog pedig, hogy az egyén mellett a környezet felelőssége is óriási. Egy depressziós sosem titokban szenved. Persze, a munkahelyen, az utcán – esetleg a színpadon – maszkot hord, nem lehet rajta észrevenni; de mindig vannak olyan, hozzá közelebb álló családtagok, barátok, munkatársak, akik tudják, látják, hogy nincs minden rendben. Természetesen senkin nem lehet segíteni, ha ő maga nem akarja, a baj  azonban az, hogy a depressziós emberekre a legtöbbször mint selejtre tekintünk; valakire, aki nem képes összeszedni magát, aki nem bírja a terhet, gyenge, nincs akaratereje.

Ja, hogy ez betegség volna? Igen! Vagy tán lenézzük, megvetjük azt, akinek eltört a lába, akinek tüdőgyulladása van, aki hepatitisben szenved? Ráparancsolunk, hogy ne legyen már ennyire nyápic és szedje össze magát? A mentális betegségek súlyossága legalább akkora, mint a fizikai bajoké – elvégre az egész létünket irányító, legfontosabb szervünkről, az agyról, az elméről van szó. Ezeket a betegségeket észre kell venni, és kezelni kell. És a legtöbb esetben kezelhetőek is.

Nem tudhatjuk, hogy Chester Bennington mennyire keresett professzionális segítséget. Azt sem, hogy a színpadon, a publikus létben szerzett megkérdőjelezhetetlen adrenalin-, szerotonin- és egyéb löketek után mekkora volt a kiüresedés érzése egy-egy koncert után. És azt sem, hogy a szűkebb környezete hogyan reagált azokra a hangulatingadozásokra, amelyeket egészen biztosan észre kellett, hogy vegyenek. Persze, egy ekkora gépezetnek működnie kell; koncertek, interjúk, stúdió, nehéz időt szakítani a személyes „nyűgökre” – de muszáj. Ugyanis, amint a szomorú ábra is mutatja, ellenkező esetben az egész gépezet beleállhat a földbe. Amellett, hogy egy értékes, emberi élet is elveszett.

Ahogy a medve, úgy a pszichoszomatikus betegség sem játék! Szakmai segítség kell, nem pedig megvetés, bagatellizálás –

és a legkevésbé sem szabad úgy tenni, mintha nem léteznének ezek a betegségek.

Ezért is életveszélyesek a mindenféle szexuális devianciát ünneplő mozgalmak, például a mostani transgender-őrület is. Egy mentális állapotból kreálnak politikai ügyet, közben még jobban megfertőzve az amúgy is beteg embert, nárcisztikus állapotot előidézve nála azzal, hogy még harsány büszkeséggel hirdesse is abnormalitását. Ettől az – ideiglenesen is csak talán ható – önbizalom-lökettől nem múlik el az eredeti betegség, sőt, egy rosszabb pillanatban annál elementárisabb erővel tör elő. És ilyenkor szokott jönni az öngyilkosság. (Svédországban, a világ talán leginkább toleráns transzgender-barát államában is kimutatta egy kutatás, hogy a transzok öngyilkossági rátája 10-szerese a többiekének. Vagyis: egyáltalán nem nyugszik meg a lelkük, nem szűnik meg a mentális zavar sem a nemváltó műtét hatására, sem attól, ha politikai pártok a szavazataikért látványosan a keblükre ölelik őket – ahelyett, hogy orvoshoz mennének.)

*

Van-e valami nagy tanulság, bölcs konklúzió? Sajnos nincs. Maximum két közhely, de ezek igenis fontosak.

Egyrészt igen, RIP Chester Bennington, jó volt, amit csináltál és hiányozni fogsz.

Másrészt figyeljünk oda azokra, akik mentálisan labilisak, problémákkal küzdenek; segítsünk nekik, erősítsük meg őket is abban, hogy a betegségük nem szégyen, ne titkolják, ne tagadják, ne próbálják túlkompenzálni… és hogy a megfelelő segítséggel viszont kordában tartható, kezelhető, sok esetben gyógyítható is.

 

***

 

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a

116-123

ingyenes, lelki elsősegély számot!

Összesen 64 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Hóvirágcsempész
2017. augusztus 23. 21:03
Aki öngyilkos lesz , annak egyet tudok kívánni : Jó utat !
Akitlosz
2017. augusztus 23. 20:41
"És ilyenkor szokott jönni az öngyilkosság. (Svédországban, a világ talán leginkább toleráns transzgender-barát államában is kimutatta egy kutatás, hogy a transzok öngyilkossági rátája 10-szerese a többiekének. Vagyis: egyáltalán nem nyugszik meg a lelkük, nem szűnik meg a mentális zavar sem a nemváltó műtét hatására, sem attól, ha politikai pártok a szavazataikért látványosan a keblükre ölelik őket – ahelyett, hogy orvoshoz mennének.)" Hát ez mind meglehet. Viszont az orvos sem tud a többségükön tényleg hatásosan segíteni, így teljesen megalapozatlan, hogy a szerző misztifikálja az orvosi segítséget. Arról is van statisztikája a szerzőnek, hogy az öngyilkosságot elkövetettek hány százaléka áll(ott már) orvosi kezelés alatt? Na tessék!
Akitlosz
2017. augusztus 23. 20:35
"Ezért is életveszélyesek a mindenféle szexuális devianciát ünneplő mozgalmak, például a mostani transgender-őrület is. Egy mentális állapotból kreálnak politikai ügyet, közben még jobban megfertőzve az amúgy is beteg embert, nárcisztikus állapotot előidézve nála azzal, hogy még harsány büszkeséggel hirdesse is abnormalitását." Nem feltétlenül. Ha például valaki problémás mentális állapotából kifolyólag rosszul érzi magát a bőrében, mert szerinte túl kicsi/nagy a melle, orra stb.-je, akkor valószínűbb, hogy tényleg a plasztikai sebész a gyorsabb és hatékonyabb gyógymód és nem a pszichiáter. Valószínű, hogy ez a transzgenderizéseknél is hasonlóan van. Politikát erre tényleg szemétség alapozni, de ha valaki attól boldog, hogy más neműnek gondolja magát, mint amilyen, hát akkor legyen ettől boldog! Ezzel másoknak nem árt. Persze ettől még vonulgatni, propagálni, követendő példának beállítani tényleg veszélyes és helytelen. Különben is az orvostudomány az esetek többségében csak a tüneteket kezeli és nem a kiváltó okot. Azt hatékonyan nem is tudja. Jó, igen, egyes embereknek, soknak, mentális problémáik vannak. És? Mit lehet velük hatékonyan kezdeni a gyakorlatban? Hát nem sok mindent, beleértve a "professzionális segítséget" is. Alig akad olyan ember, akinek ne lenne valami beütése, dilije, ami sok más ember számára furcsának hat. Ameddig nem közveszélyes addig ez nem tragédia. A professzionális segítségnek meg semmiféle kapacitása nincsen minden mentális problémásra.
Akitlosz
2017. augusztus 23. 20:23
"Ahogy a medve, úgy a pszichoszomatikus betegség sem játék!" De nem is kiírtandó vadállat.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!