Penészvilág foglyai vagyunk

„Nyár van, végre szikrázó napsütésben telnek a napok, az ember valahogy mégis olyan nehezen tud örülni ennek. Április 8-a, és úgy általában az elmúlt 8 esztendő hosszú árnyéka a gondtalannak szánt séták, biciklizések vagy kikapcsolódással töltött éjszakák mindegyikét beborítja kissé. Akárhogy és akárhová menekülnénk, a Fidesz rendszerének dohszagú levegője mindenhol utánunk nyúl, áporodott spórái a szívből jövő kacajokat kínos köhögéssé korcsosítják, és a legfinomabb ételt vagy italt is megkeserítik. Az emberek többsége pedig már elhiszi, hogy ez a természetes, sokan maguk is sűrű felhőkben eregetik a fertőző miazmát, a társadalom jelentős hányada pedig már arra néz gyanakvóan, akin nem látni a rothadás jeleit.

A mostani körülmények között a máskor jóleső hőség inkább nyomaszt, ahogy a többi magyar igen nagy hányadát is. Budapesten már ránézésre, messziről meg lehet mondani, ki a turista és ki nem, ehhez pedig még a faék egyszerűségű üzenetet hordozó, a divatból végre talán kikopott pólók sem szükségesek: előbbiek mosolyognak, jó ízűen beszélgetnek és gondtalanul lófrálnak, míg mi hamuszínű pofával, a flasztert bámulva vagy a telefonunkba fejest ugorva rójuk a köztereket, idegesen rohanunk, ha pedig valaki hozzánk szól, ne adj Isten hozzánk ér, robbanunk. Elementáris, a csillagok közti űrnél is sötétebb dühvel.

És nem értjük, mitől vagyunk idegesek, csak azt tudjuk, hogy ha még egy szót szól az a mosdatlan szájú proletár, ha még egyszer nekem ütődik annak a nyomorult köcsögnek a könyöke a buszon, ha az a telefonáló hülye picsa most sem indul meg a zöld lámpánál és ha az az indokolatlanul közvetlen nyugger nem tünteti el azonnal a kasszaszalagról a sok szarját, akkor ütünk. Most már tényleg. Mert az ilyenek megérdemlik. Mert az ilyenekkel így kéne bánni, mind egy szálig.”