Elnyomó parasztok, városi művésznők: posztmodern tudálékosság a 444-től

2020. február 26. 18:43

A parasztság körében elnyomták a nőket és nem adtak teret az egyéni kibontakozásnak, bezzeg a férfiak milyen vidámak voltak, míg a nőknek kuss volt a jussa – értesülhetünk a 444 Trafó-tudósításából. Kár, hogy az egésznek a fele sem igaz, s hogy a női sorsok szószólói megfeledkeznek a férfi sorsokról.

2020. február 26. 18:43
Szilvay Gergely
Mandiner

A paraszti kultúra elnyomta a nőket, de erről a régi falusi világra romantikusan visszagondolók nem szeretnek emlékezni – holott a patriarchiális közösségekben a nőknek másodlagos szerep jutott. Aki pedig nem követte a falu szabályait, azt nőként kiközösítették, a traumákat ki sem lehetett beszélni, és az egyéni kiteljesedésre sem volt lehetőség, a túlélés felülírta az individualizmust – nagyjából ebben összegezhető a Trapp Dominika művésznő Trafó Galériában megnyílt kiállításáról szóló 444-es tudósítás

A művész Nagy Olga néprajzkutató, népmesegyűjtő köteteiből indult ki, aki úgy látta, hogy a férfiak rendre pozitívabb kicsengésű történeteket mesélnek, Asszonyok könyve címmel pedig traumás sorstörténeteket is kiadott. Ezek alapján állítja Trapp, hogy „akik már nem születtek bele a paraszti kultúrába (azok számára - AG-SzG), ennek a világnak eleve csak egy konstruált képe hozzáférhető. És e konstruált kép sokszor ideológiák által vezérelt, politikai célokat szolgál.” Hogy itt konkrétan mire gondol, az a cikk végén ki is derül: „a paraszti kultúra interpretációját sokszor egy provinciális, bezárkózó, xenofób politika használja fel propagandacélokra”.

A probléma csak az, hogy

mivel az övé is csak konstruált. A művésznő kiválóan megállapítja másokról, hogy ideológiák befolyásolják gondolkodásukat; de a saját maga gondolkodására nem reflektál ily módon, pedig megtehetné, habár kívülről is elég könnyű belőni, milyen szemmel nézi a világot. 

Na de vegyük sorra!

Mindenekelőtt: a régi falusi élet valóban nem volt fenékig tejfel, ugyanúgy jellemezték emberi súrlódások, problémák, konfliktusok, mentális zavarok, mint minden életet. Sok szegénység, nélkülözés, sok nehéz munka reggeltől estig, legalábbis tavasztól-őszig. Ugyanakkor a nyomorgó falu képe sem igaz, sok mai városi megirigyelhetné a régi falusiakat, akiknek az étel-ital el volt raktározva, és ha vendég jött a házhoz, leugrottak a pincébe a saját borukért. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a Trapp által kiemelt, illetve a Nagy Olga által vizsgált időszak jelentős része már régen a hanyatló parasztság időszaka volt, amikorra a két világháború és a kommunizmus alaposan megtépázta a parasztságot.

Ugyan a nőket valóban sok igazságtalanság érte eme régi világban, de tévedés mai karrierszemléletünket alkalmazni: ha egy faluközösségben mindenki egész életében a földeken dolgozik, esetleg mesterember vagy boltos, nem nagyon merül fel az a kérdés, hogy ki nem hagyott kit kiteljesedni a karrierjében. Dolog van, munka, nem karrier.

Hogy a munka a ház körül van vagy a földeken, az ebből a szempontból másodlagos,

de azért azt is fontos megjegyezni, hogy a férfiak is dolgoztak a ház körül és a nők is a földeken. 

A művésznő azért leszögezi, hogy „azok az ellentmondásos történetek, azok az emancipatorikus lépések, melyek az általam felhasznált forrásokban megelevenednek, nem támasztanák alá azt a képet, melyet ma a paraszti kultúráról sokan mutatni szeretnének”.

Nem tudjuk, kik akarnak ilyen képet mutatni, de a művésznő prekoncepciókat konstruált magának. Egyben megjegyeznénk, hogy egész előadás-megnyitója folyamán annyira nem reflektált a férfi sorsra, amennyire megtette ezt a női sorssal. Szíve joga, csak egyoldalú. Mondhatnánk: amilyen szépen konstruált egy „női sorsot” (saját kiindulópontja szerint, miszerint a múlt megismerhetetlen, e konstrukció valóságát eldönteni nem tudjuk), olyannyira megfeledkezett a férfi sorsról.

Jelen sorok írója érti a múlt megismerhetetlenségéről szóló posztmodern elképzelést, csak épp nem osztja annak radikalizmusát, ráadásul úgy látja, hogy annak vallói ezen elképzelésüket ellenfeleik múltképének dekonstrukciójára szokták felhasználni, de a saját múltképüket azért még ugyanolyan érvényesnek tartják. A régi falusi világ nagyjából megismerhető, ahogy megismerhetőek benne női és férfi sorsok is. 

Trapp kiindulópontja, mint említettük, az, hogy Nagy Olgának a falvakban készített életútinterjúi során feltűnt, „hogy a férfiak rendre sokkal pozitívabb végkicsengésű történeteket mondanak el, mint a nők, akiknek a történetei inkább traumákról, keserűségről szóltak”.

Már ugye, tegyük hozzá, azok a férfiak sztoriztak pozitívan,

akik életben maradtak, akiket nem vittek el a frontra, málenkij robotra,

akik nem vesztek oda a hadifogságban, akik nem lettek öngyilkosok a földjeik, termelő eszközeik államosítása után, vagy akiket nem vitt el idejekorán a kilátástalanság okozta infarktus, alkoholizmus vagy más mentális nyavalya. Akik megmaradtak, azok persze, hogy pozitívabb kicsengésű történeteket mondtak el, pro primo. 

Pro secundo: nem lehet, hogy a vizsgált paraszti kultúrában egy nőnek illendő panaszkodni, míg egy férfinak a panasz, a negatív világmagyarázat nem egyeztethető össze a férfiúi méltóság kulturálisan determinált ideájával? 

Valóban nagyon izgalmas egyébként a női mesemondók történeteinek vizsgálata, de azért azok között is akad jócskán vidám, pajzán s ilyesmi (melyek éppenséggel előfordulnak Nagy Olga gyűjtéseiben is, elég csak fellapozni a Paraszt dekameron két kötetét.)  

Trapp tehát megjegyezte, hogy Nagy Olga „számára egyre inkább az a kép kezdett el kirajzolódni, hogy ugyanazt a valóságot máshogy élték meg a nők, mint a férfiak, ezért egy idő után elkezdett kimondottan csak nőket interjúvolni”.

Csak ha már ilyen konstruálós kedvében volt, akkor Trappnak miért nem fordult meg  a fejében, hogy esetleg nem a valóság megélése tér el, hanem a kulturálisan determinált valóságinterpretációs modellek különböznek? Miért lepődünk meg, hogy a nők máshogy élik meg a dolgokat, mint a férfiak? Mióta világ a világ, ez így van. S ennek nem kizárólag kulturális-társadalmi okai vannak, hanem biológiaiak is (tudom, e megjegyzéssel a fasizmust építem).

Trapp Dominika elmondása szerint a Nagy Olga-kötetben szereplő történetekből is „az derült ki, hogy a paraszti közösségek olyan patriarchális berendezkedésű közösségek voltak, ahol a nőknek ugyan fontos, de alapvetően másodlagos szerep jutott”. Trapp ezek szerint nem hallott még az etnológia „résztvevő megfigyelés”-módszeréről. Minek alapján határozzuk meg azt, hogy melyik szerep elsődleges, és melyik a másodlagos? Csak mert ez is kulturálisan determinált, pontosabban szólva:

a mi korunk állít fel ilyen sorrendet régi korok szerepeivel kapcsolatban.

Erre írtam korábban, hogy egy régi paraszti környezetben ez értelmezhetetlen.

Ha a véleményformáló, külső megfigyelő szerint a döntéshozatal teszi elsődlegessé az egyik felet, akkor rögtön fel kell tenni a kérdést, hogy a döntéshozatal felelőssége hogyan hat ki erre a félre. Nem kényelmesebb-e csendben, a háttérből befolyásolni a döntéshozatalt úgy, hogy a felelősség nem a befolyásolót terheli?

A 444-es beszámoló azt is megjegyzi: „a kötetnyi történet között persze akad olyan esetre is példa, amikor egy házasságban a nő volt a dominánsabb fél, de Trapp szerint ez ritka kivételnek számított”.  

Na de mi a dominancia? Mi az erőszak? A fizikai erőszak közösségi legitimációja milyen adatokkal szolgál a fizikai erőszak alkalmazásának tényleges mértékéről? Semmilyenekkel. A pszichológiai hadviselés, a lelki terror egészen kifinomult eszközökkel gyakorolta és gyakorolja máig az erőszakot, akár családon belüli keretek között is.

Egészen fantasztikus, hogy miközben Trapp szerint a régi falusi világ nem hozzáférhető, csak konstruálni tudunk róla magunknak képet, aközben milyen magabiztosan nyilatkozik a családok belső élete és az emberek lelkivilágáról. Ez amúgy igaz az egész posztmodernre: a múlt és a világ megismerhetetlen, de valamilyen furcsa okból azt teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy az emberek fő motiváló ereje a hatalom. Amit látunk, az lehet, hogy csak öncsalás, de a lelkekbe és vesékbe belelátunk? Hm.

A művésznő azt is megjegyezte: a régi közösségekben „nemcsak a konkrét határátlépéseket vizsgálták, hanem azt is, amikor valakinek a fejében egy normaszegő szándék fogalmazódott meg”.  

Nem tudom, hol élhet Trapp, ha még

sohasem hallott normaszegő férfiakról, akik büntetésből ki lettek közösítve?

Normák mindenhol vannak, és a megszegésüket mindenhol büntetik, még egy városi liberális demokráciában, meg a Trafó Galériában is.

Aztán megtudjuk a Trafó Galéirát kihangosító háromnégyesből, hogy „a falvakban nem volt meg sem a felület, sem a forma az igazán rossz élmények kibeszélésére. Arra, hogy kizárólag nők beszéljenek egymással, maximum a fonóban akadt lehetőség, de ott sem került sor a közösségi normáktól eltérő gondolatok kimondására.”

Na most, az eddigiekben még volt valami, de ez egyszerűen ostoba, sematizáló, dilettáns kijelentés. Egészen pontosan kirajzolja Trapp társadalmi közegének a hagyományos kultúráról, parasztságról alkotott, súlyosan torz képét. Elég csak a már említett Paraszt dekameronokat elolvasni (úgyszintén Nagy Olga), s rögtön kiderül, ez egyszerűen nem igaz. Vagy meg kell hallgatni pár gyimesi csujogatást. 

A művésznő arról is elmélkedett, hogy „amint kritikai távolságra kerülsz attól a közösségtől, melyben élsz, onnantól fogva egyrészt saját magadat is elkezded kiközösíteni, másrészt pedig a közösség is reagálhat úgy, hogy már nem tart teljes értékű tagnak, mert veszélyt jelentesz a közösség egységére”.

Na most, a saját magára nem reflektáló faluközösség egyszerűen hamis kép, minimum ami a huszadik századot illeti. Kovács Ágnes, aki Nagy Olga kortársa volt, és khm, voltak fenntartásai Nagy Olga tudományos módszereit illetően (Nagy nem volt a szigorú jegyzetelés és pontosság bajnoka), hosszan értekezik a kalotaszegi falvak tudásszomjáról és világra való nyitottságáról.

Mellesleg:

a hiperönreflektív liberális városi művészvilág ugye sosem szokott kiközösíteni senkit.

Trapp kifejti, hogy „ezekben a közösségekben az individualizmus nem volt jellemző, egyszerűen azért, mert a közösségi normák nem adtak ennek teret: »Volt egy közös szellem, ami fölötte állt mindenki egyéni törekvéseinek, és ami a történelem során különböző gazdasági, társadalmi és környezeti kihívások közepette alakult ki, a közösség önvédelmét szolgálva«”.

Való igaz, hogy a mai, posztindusztriális világ lehetőségei nem álltak rendelkezésre, de voltak más lehetőségek, s a falusi közösségek nem voltak atomizáltak, elidegenedettek, amit épp a hiányolt individualizmus okoz. Persze kérdés, hogy mire gondol Trap  arra, hogy a faluból nem kerültek ki irodai-multis rabszolgák, karrierjükért mindent, saját emberi kapcsolataikat feláldozó individuumok, ami ugye ma az önmegvalósítás magas foka, vagy hogy nem volt ildomos mást vallani világnézetileg (ez sem igaz)? 

A fő probléma Trapp álláspontjában az, hogy a régi falusi közösségekben valójában nagyon is volt tere az egyéni kibontakozásnak, épp ezt bizonyították, immáron nyolcvan éve a konzervatív jobboldalisággal és nacionalizmussal semmiképp nem vádolható, ám kommunista

Ortutay Gyula által alapított budapesti egyéniségkutató iskola eredményei.

A nemzetközi folklorisztikában is mérföldkőnek számító egyéniségkutató iskola 1940-ben vette kezdetét, mégpedig Ortutaynak a Fedics Mihályról, egy idős, bátorligeti mesemondó parasztemberről szóló kötetével. Az egyéniségkutatás ezt követően az Ortutay könyvével elindított, s mára már több tucatnyi kötetet számláló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény módszertani alapelvévé vált, de a szemlélet alkalmazása meggyőző eredményekhez vezetett a magyar néptánc, népzene és tárgyalkotó népművészet kutatásának területén is. Mindezek legfőbb tanulsága, hogy az egyéniségek a faluban is igencsak érvényesültek, talán még jobban, mint a személytelen városban, legyen szó táncról, énekekről, népmesékről vagy bármi másról.

Ha nem baj, ezek után nem tűnnek túl izgalmasnak a Trafó Galériában kiállított, többszörosen szimbolikus prolapse hegedűinstallációk, sem a „a legényessel egyenértékű női néptánc koreográfiája”, amin Trapp barátnője dolgozik. Ez a női tánc ugyanis autentikus talán lehet szerzői értelemben, néptánc viszont biztos nem, egy ember ugyanis nem tud néptáncot csinálni, főleg nem a hagyományos közegen kívül, még akkor sem, ha a produkció a néptáncból táplálkozik. A „legényessel egyenértékű” táncot lehet csinálni, de „a legényessel egyenértékű női néptáncot” nem, ez önellentmondás. 

Kedves 444, kedves Trapp művésznő, ilyen az, amikor a posztmodern indirekte dekonstruálja saját magát. Néha nem csak a külvilágra és a múltra kellene reflektálni úgy kritikailag, hanem magunkra is. Csak hát ha a kritikai elméleteket saját magukra alkalmazzuk, akkor abból horror vacui, meg kifordult fekete lyuk lesz. 

Köszönöm a cikk megírásában nyújtott segítséget Agócs Gergelynek.

Összesen 165 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Krupp Skya
2020. február 28. 08:16
A magyar parasztság matrialkális társadalomban élt, a legtöbb helyen az anyák, asszonyok irányítottak. Ez csak akkor változott meg amikor az ÁVH elvette a földeket. és már nem volt mit irányítani.
Amondó
2020. február 27. 23:44
A hithű zsidó férfi reggeli imádságában hálát ad, hogy Isten nem teremtette őt pogánynak, asszonynak és rabszolgának.
Akitlosz
2020. február 27. 23:01
Szerintem az ilyen olyan amolyan oldali újságírók összefogtak, hogy egymást reklámozzák. Gyanús, hogy az elvileg egymással szembenoldali újságírók mennyire nagyon egymással vannak elfoglalva, mennyire egymás cikkeit népszerűsítik a reakciós cikkeikben. A 444 törzsolvasói a Mandiner, 888, Magyar Nemzet,pesti srácok stb. újságírói. Az állítólag hű de nagyon jobboldali újságírók miközben folyamatosan szapulják egy napot nem bírnak meglenni a "liberális vívmányok", 444, facebook, youtube stb. nélkül.
basisolder
2020. február 27. 17:32
Sajnos Trapp és Szilvay is féligazságokkal operál, a saját családomból tudok mindkét irányvonalra példát és nem egyet-egyet! Én csak annyit teszek a dolgokhoz, hogy valójában a menny-anyós viszony volt a régi világ legkegyetlenebb kapcsolatrendszere, a gazdag paraszti egykés családba a lány került a fiú családjához (szülői döntés alapján, mondjuk a legénynek annyi beleszólása volt, hogyha kb. egyenlő szinten voltak eladó korú lányok, akkor választhatott). Az anyós elnyomása, folyamatos megalázása nagyságrendekkel felülmúlta a férfiak elnyomását!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!